Valami új, valami régi... Rókatündér




(Figyelem, a nyugalom megzavarására alkalmas sorok következnek! Aki rosszul van a japán szavak magyar írásmódjától, ne olvasson tovább! Meg nyomokban apróbb spoilereket is tartalmazhat. Bocsi.)

Mindenki tud valamit Japánról.
Gésák, szamurájok és cseresznyevirág. Vagy mangák, j-pop és technológia. Szinte mindenki látta már legalább egyszer a Wasabi című filmet, esetleg az Egy gésa emlékiratait. (Az összes animét most nem sorolnám fel, de tudjátok, miről beszélek ;))

Én is nagyjából ezzel a tudással felvértezve indultam neki ennek a könyvnek, bár, meg kell vallanom, volt egy ismerősöm, aki szintén élt Japánban, és régebben mesélt róla ezt-azt, de teljesen más hallani róla, és megint más megtapasztalni.

És ez az egyik, amiben ez a könyv kiemelkedően jó – abban, hogy belemerülj egy másik kultúrába, de nem felületesen, útikönyvszagú leírások és tinédzserek bőrébe bújtatott idegenvezetők által, hanem úgy, hogy megtapasztald, mit jelent abban a kultúrában felnőni, mitől más japánnak lenni, mint európainak (pláne magyarnak).

Ezzel pedig egy pillanatra vissza is kanyarodnék a címemhez, ami most nem az esküvői hagyományra akar utalni, hanem arra, amit kaptam a Rókatündértől. További, sokkal mélyebb ismereteket, emlékeket, amik nem az enyémek, de amiket most már magaménak érzek, és közben megkaptam ugyanazt az érzést, mint mikor gyerekként animéket nézve rácsodálkoztam az ismeretlenre. Egyszerre volt nosztalgikus és felvillanyozóan új.

A kicunékról például meglehetősen keveset tudtam. Olvastam néhány értékelésben, hogy volt, aki kevesellte a kicunékról szóló részeket, többet szeretett volna kapni a mitológiából, és ezt is meg tudom érteni, mert a sintoizmus őrülten érdekesnek tűnik, pláne egy kis buddhizmussal megspékelve, nekem viszont pont így volt jó. Úgy éreztem tőle, a japánok számára ezek a vallási tradíciók annyira belesimulnak a hétköznapokba, hogy tényleg el tudnák fogadni, ha kiderülne, ilyen szellemlények uralják az életüket vagy kísérik a lépteiket. Ráadásul ez tette számomra valóssá Midori problémáit, és ez volt az oka, hogy a történet végéig sehol sem zökkentem ki, vagy kérdőjeleztem meg a cselekedetei hitelességét, hiszen a kicune-lét sokkal valódibbnak tűnt így, hogy a sztorinak csak egy kisebb szeletét uralta.

Az E/1-es narráció remekül megtámogatta a sztorit, ez is kellett hozzá, hogy ilyen autentikus és könnyen olvasható legyen. És a rókás részek! Zseniális. Sosem akartam róka lenni, de ezután megfontolom, hogy beadom a jelentkezésem a következő reinkarnációs körre :D
Ja, és én Midori döntésével is elégedett voltam. Komolyan. Viszont ezt nem fejteném ki bővebben, mert az már tényleg erősen spoileres lenne, szóval, akit érdekel, miért, az nyugodtan írjon rám privátban, vagy kapjon el a következő Vöröspöttyös klubdélutánon, és elmesélem.

A saját dedikált példányom <3


Oké-oké, és most beszéljünk arról, ami igazából érdekel mindenkit! A szerelmi szálról. (Tudtam ám, hogy erre vártok :D)

Midori és Akira. Akira és Midori. Néha kicsit „mérges” voltam Ritára, mert olyan érzésem volt, mint amikor koreai doramákat nézek.
Tudjátok az milyen?
Vázolom.
Húsz részen keresztül harmincszor vesznek össze hőseink, jönnek a külső akadályok, a belső konfliktusok, és közben hosszan kimerevített képeken nézhetjük, ahogy tágra nyílt szemekkel bámulják egymást kétméternyiről. Húsz részen keresztül majd’ megbolondulsz, mert hát, ők csak nézik egymást vágyakozva, vagy bűntudatosan, vagy haragosan, vagy szégyenlősen, és szorítasz, hogy légyszi, legalább a kezét fogd meg! És mikor az utolsó öt percben megfogják egymás kezét, akkor uramistentűzijátékkatarzis, mert olyan fantasztikusan fenntartják a feszültséget, hogy már ettől elalélsz. Na, ilyen volt ez a szerelmi szál.

Bár itt kézfogásnál többet kapunk végül, de a feszültség végig belengi a közös jeleneteiket. Nagyon-nagyon szurkoltam értük, és annyira köszönöm, hogy nem kerekedett szerelmi háromszög a dologból Tristannal! Az nem lett volna méltó Midorihoz, és nem lett volna fair Akirával szemben.

Ja, igen. Akira. Ki mondta, hogy a jófiúk unalmasak? Szégyellje el magát, de rögtön! Ez a fiú édes és különleges, közben meg annyira pasi. Több Akirát szeretnék a könyvekbe. Több valódi fiút és férfit, akik a hibáikkal együtt is csodálatosak.

Akira


Szóval ez jutott eszembe a párocskánkról: https://www.youtube.com/watch?v=o1sUaVJUeB0 (Ezt Midorinak és Akirának küldöm, de Neked is, mert tudom, hogy szereted ;))

A mellékszereplők szintén fantasztikusan sikerültek, mindannyian emlékezetesek és elevenek. Nem tudom, ki hogy van vele, de ha a karakterek jók, az nekem már simán képes feledhetetlenné tenni egy olvasmányélményt. Szóval bátran ajánlom mindenkinek ezt a könyvet, aki hozzám hasonlóan a szuperül megírt karakterek szerelmese.

A végére pedig, hogy negatívumot is mondjak (mert az életben nem fogjátok elhinni, nem fizetnek nekem azért, hogy Ritát fényezem :D): rövidnek találtam, én nagyon-nagyon olvastam volna még tovább, őrült hamar „befaltam”. Meg maradt benne egy-két elütés, apróbb hiba, amit majd kikeresek, de mivel több, mint egy hónapja olvastam, sajnos nem tudom őket fejből.

Búcsúzóul itt hagyom nektek a kedvenc idézetemet a könyvből:
„Kinek kell egy olyan lány, aki nem tudja, mit akar? Akirának nem, ezt már megmondta. Talán minden pillanatban, amikor úgy érzem, elő akarja csalogatni a rókát, engem akar előcsalogatni. Az igazi énem, amit vállalnom kell. Ami haladhat vele egy ösvényen, de akkor is saját nyomot kell hagynia.

Ha kíváncsiak lettetek Midori útjára, és arra, hogy végül hogyan dönt, milyen nyomot hagy, akkor itt be tudjátok szerezni a könyvet: https://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/eszes-rita-rokatunder-8385 , vagy kukkantsatok be Budapesten a Nyugati téri Alexandrába, mert megbízható forrásból tudom, hogy ott a könyvekben dedikált könyvjelzőket is találhattok ;)

A megbízható forrás én vagyok, mert épp ott voltam :D


Megjegyzések