Szakítószilárdság Papír hercegnő-módra


Vigyázat, nyomokban spoilert tartalmaz!

Ha már így belelendültem a könyvértékelésekbe (értsd: idén először sikerült produkálnom egyet), úgy döntöttem, folytatván ezt a nemes hagyományt, beszélek egy kicsit az idei év slágerkönyvéről.

Nézzük tehát, mekkora a szakítószilárdsága a papírból fabrikált hercegnőnek!

Szeretném leszögezni mindjárt az elején: nekem ez a könyv tetszett. Pedig nem volt jó. Nem volt jó erotikus könyvnek, és még kevésbé volt jó romantikusnak. A nyelvezete megállja a helyét, hiszen E/1-es a narráció, tehát minden jöhet, ami egy ex-sztripper száján kifér, de valójában semmi különös. Se izgalmas hasonlatok, metaforák, élénk képek, se elképesztően eredeti karakterek, se aprólékos ecsetvonásokkal megrajzolt helyszínek. A sztori se extrább, mint sok másik, aki olvasott már néhány New Adult könyvet, kábé össze tudja rakni, hogy mire számíthat. (Itt megjegyezném, hogy engem nagyon emlékeztetett Anita Gayn-től a Senkinek sem kellesz!-re, jelenlegi és valamikori Merisek egészen biztosan tudják, miről beszélek.)

Mitől működik mégis?

Mivel a nyelvezete egyszerű, a párbeszédek lazák és pergőek, nagyon-nagyon könnyű bedarálni. Az se nagyon zavar, ha fütyül a kávéfőző, és félbe kell hagynod, mert baromi egyszerű újra felvenni a fonalat. Egy hosszú munkanap, vagy kimerítő tanulás után meglepően üdítő tud lenni.

Van benne egy-két nevetségesen apró újítás, amik mégis csodálattal töltöttek el. Mondok példát, jó? A Royal fivérek apjának a foglalkozása. Most ledöbbentetek, mi? De végre valaki, aki nem ügyvéd, szállodalánc-tulajdonos, texasi olajmágnás, tudomisén, hanem egy valamikori pilóta, aki repülőgépeket gyárt. Nem, nem légitársaságot üzemeltet. Repülőgépeket gyárt. Ettől a bámulatos részlettől úgy érzem, az írók esetleg gondolkodtak a ploton. Nagyon király.

Az erotikus részek jobbára inkább méltatlankodó hörgéseket váltottak ki belőlem, mint bárminemű izgalmat, a romantikus szál meg olyan iskolapéldája az elnyomó, bántalmazó kapcsolatnak, mint a huzat. Előbbi nagyjából kimerül a nemiszervek és az azok környékét elöntő forróság emlegetésében, az utóbbinál meg azt éreztem, a Szépség és Szörnyetegből szegény Szörny nyüszítve vonult volna a sarokba, látva, hogy Reed Royal hogyan teszi a szépet szíve hölgyének. Mindezek ellenére a kapcsolatok dinamikája tényleg izgalmasra sikerült.



Na, nem azért, mert tövig rágtam a körmöm, hogy vajon most összejönnek-e, vagy sem, vagy, mert egy percig is kételkedtem benne, hogy Ella a történet végére teljes értékű Royal lesz majd.

Hanem azért, mert itt mindenki klinikai eset. Utoljára nagyjából a Micimackóban láttam összezárva ennyi mentális beteget, mint ahányan itt vannak. Ez a család tökéletesen diszfunkcionális, és ráadásul nem csupán családként nem működnek, de képtelenek párkapcsolatok kialakítására, valódi baráti kapcsolatok kiépítésére, arra, hogy szembenézzenek a gyászukkal, és legfőképp az érzéseikkel. Nekem ez jelentette a könyv legnagyobb erősségét. Látni, ahogy a karakterek viaskodnak a saját démonaikkal, és nagyon is esendőek, nagyon vesztésre állnak önmagukkal szemben, kíváncsivá tett, vajon képesek lesznek-e valaha győzni. Van-e gyógyulás azoknak, akik a saját sebeiket tépik fel, nap-nap után?

Reedet és Gideont abszolút nem kedveltem, az ikrek meg inkább egy hatlövetű poén voltak, mint valódi szereplők. Annyi volt a dolguk, hogy… nos, ikrek legyenek. Így el lehetett sütni többször is a helyet cserélnek egymással, és levarrják egymás nőjét-poént. Nem egyszer, nem kétszer… A végén már fájt.



Az egyetlen, aki felkeltette az érdeklődésemet, az Easton volt – egyrészt, mert állatira tetszik a neve, és amint az tudható, névmániás vagyok, másrészt, mert néha minden elcseszettségével együtt képes volt kinyilvánítani az érzéseit, és megmutatni valamit abból, a felszín alatt mennyire esendő.

Sok helyen találkoztam azzal a véleménnyel, hogy Ella erős női karakter. Szerintem szimplán két kézzel kapaszkodott a túlélési ösztönébe, de nem tartom őt se szimpatikusnak, se követendő példának. Az erős női karakter nálam mondjuk Jane Eyre-nél kezdődik. Jane erkölcsi tartása és büszkesége, szellemessége és csípős humora, gyengédsége és jósága mind-mind olyan tulajdonságokat, amik szerintem halhatatlan hősnővé avatják. Ella szimplán egy rossz körülmények között felnövő lány, aki mindig megpróbálta a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. Elfogadta, amit adtak, és megpróbált túlélni. Nem hibáztatom ezért, én valószínűleg simán éhen haltam volna a helyében, szóval azt el kell ismerni, a talpraesett jelzőt megérdemli. De ennél többet nem szavaznék meg neki.

Összefoglalva, könnyű olvasmány, kitalálható fordulatokkal, ám sérült emberekkel, és minimális számú jó poénnal. Néha megpróbálnak letolni a torkunkon párat a szokásos világmegváltó gondolatokból, hogy a pénz nem minden, meg a család mindennél többet ér, és a többi, de nem vészesen didaktikus, abszolút fogyasztható. Vagyis, ha olyasvalamire vágysz, ami kikapcsol, kíváncsivá tesz, és helyenként szórakoztat, mindenképp kezdj bele ebbe a sorozatba.

A Royal fiúk tényleg veszélyesek. Kivéve, ha pszichoterapeuta vagy. Akkor légyszi, kezdj velük valamit!

Megjegyzések