Nyárvég dala - 3. fejezet


3. fejezet
Csináljunk egy kis balhét!
Paige

Liam ment elsőnek. Miután kénytelen-kelletlen belátta, hogy Piperrel felesleges vitatkozni, a háta mögé parancsolt minket, és megesketett, ha bármi történne, elfutunk. Nekem ezt nem kellett kétszer mondani, de biztosra vettem, hogy Pipert semmi nem fogja futásra késztetni.
A nappaliba épp csak bekukkantottunk. Egy váza felborult, a sarkig tárt ablakszárnyak között pedig ömlött be a hideg. Viszont minden a helyén maradt, és nem lepték el a kanapét természetfeletti szörnyetegek.
Elindultunk felfelé a lépcsőn. Mindhárman Carney-t szólongattuk, aztán vártunk, hátha érkezik válasz.
Odafent megállapítottuk, hogy az ajtó beszorult, és bezárta a csendet. Sem Carney-t, sem a zenét nem hallottuk mögötte, csak a vészjósló némaságot. Liam nekiveselkedett, és berúgta az ajtót, ami kivágódott, majd hangos csattanással csapódott a benti falnak.
Piper hátrafordult, és vetett rám egy „Ejha, láttad ezt?”-pillantást, aztán átkarolta a vállam, és beterelt a padlásszobába.
Csípős hideg és káosz fogadott. A kacatok szanaszét hevertek. Carney sehol.
– Hová lett? – kérdeztem kétségbeesetten, és magamról megfeledkezve belecsimpaszkodtam Liam karjába. Liam értetlenül nézett le rám.
– Fogalmam sincs. Itt kellene lennie. Az ajtó beragadt, az ablakon nem láttuk kijönni. Talán elájult, és valamelyik szemétkupac alatt hever. Nézzünk szét!
Pip undorodó arccal, két ujja közé csippentve rakosgatta odébb a tárgyakat. A szemem sarkából láttam, ahogy nagyívben kikerült egy döglött, kitömött mókust, és félrehúzott egy takaróponyvát.
– Lássuk be, az a langaléta még keresztben fekve is bajosan férne el ebben a szobában. Egész biztos, hogy nincs itt. Ti is tudjátok! – csattant fel Piper, miután szóhoz jutott a köhögő rohamtól, ami a ponyvából felszálló portól tört rá.
– Itt kell lennie! – hajtogatta makacsul Liam, és lendületesen dobálta félre a holmikat az útjából. Már alig láttunk valamit odafent. Éppen csak észrevettem a Liam lába elé kerülő, megcsillanó tárgyat.
– Állj! Ne mozdulj! – kiabáltam, és valósággal rávetettem magam az órára. Carney-é volt.
Mielőtt tüzetesebben megvizsgálhattam volna, Liam kivette a kezemből, és az ablakhoz lépett vele, hogy jobban lásson. Az üvegfedél megrepedt.
– Megállt – kocogtatta meg Liam, aztán összevont szemöldökkel felém fordult. – Hajnali négyet mutat. Annyinak kéne lennie? Mármint, Amerikában. Talán elfelejtette átállítani.
– Az kizárt! – furakodott közénk Piper, és ő is vetett egy pillantást a számlapra. – Carney kényszeres. Úgy értem, túlzottan. Már a repülőn átállította az óráját, láttam.
– Márpedig most nem ennyi az idő. Akkor sem ennyi volt az idő, amikor a szerkezet megsérült és megállt.
– Márpedig most ennyit mutat – zárta rövidre Pip, és a karomnál fogva vonszolni kezdett kifelé a padlásszobából. – Meg fogsz fázni. És egész nap nem ettél semmit.
– Mondja az, aki éhgyomorra piált…
– Fogd be. Most lemész szépen, keresel valami kaját, bekuckózol a fotelba, én pedig közben izomagyú Sherlockkal felderítem ezt a rejtélyt.
Az ajtó előtt lecövekeltem, és félresöpörve Piper rövid, hullámos fürtjeit, a fülébe súgtam: – Légyszi, ne kezdj ki vele! Ne most! Meg kell tudnunk, mi történt. Meg kell találnunk Carney-t!
– Szent szar, Paige! Eszemben sincs kikezdeni vele! Szerinted mégis mit csinálnék egy ilyennel? Mennyi esze lehet? Abban sem vagyok biztos, hogy meg tud különböztetni egy baseball labdát egy focilabdától.
– Amerikai vagy európai foci?
– Amerikai, természet… – Piper felnézett a szorosan mellettünk álló Liamre, akinek az arcáról semmiféle érzelmet nem tudtunk leolvasni. Vele ellentétben Pip alaposan zavarba jött. – Hé, nem kellett volna hallgatóznod!
– Csak ki szeretnék menni az ajtón. Van néhány holmi a kocsimban, amire szükségünk lesz.
– Például?
– Például egy focilabda. Európai, természetesen.
A nővérem megsemmisülten félrehúzódott az útból, én pedig próbáltam egy bocsánatkérő mosolyt küldeni Liam felé. Rám se nézett.
Amint a srác eltűnt a színről, Pip visszafordult hozzám, és már nyitotta a száját, hogy elölről kezdje a gondoskodó nagytestvér műsort.
– Felejtsd el, Pip! Nem megyek innen sehová, amíg meg nem tudjuk, mi történt Carney-val. Talán Maeve-nek igaza volt a tündérekkel. És talán Carney-nak is a lámpásokkal. Lehet, hogy ott kellett volna hagyni őket.
– Ne csináld, Paige… Nincsenek tündérek, oké? Kell lennie valamilyen magyarázatnak a történtekre. Viharok mindenhol előfordulnak. Megszólaltattak pár hangszert, nagy ügy.
– Nem tudtunk megmozdulni, Pip. Erre mit mondasz?
– Azt, hogy lemegyek, és hozok neked a maradék sütiből. Az agyadnak cukorra van szüksége. Az enyémnek meg egy kávéra…
Piper lerobogott a lépcsőn, én meg visszamentem a padlásszobába. Liam otthagyta az órát az ablakmélyedésen. Elvettem, és anélkül, hogy ránéztem volna, a zsebembe csúsztattam.
Mivel a várakozás az agyamra ment, inkább nekiláttam hasznossá tenni magam, és felszedegettem a földről a kacatokat, amiket aztán csinos kupacokba rendeztem. A mókusnak még barátot is találtam, egy megtépázott fülű nyúl személyében.
Épp lehajoltam a szoba közepén heverő kerek hangszerért, mikor Liam a küszöbről rám kiabált.
– Ne nyúlj hozzá! Ne mozdítsd el a hangszereket, különben nem jövök rá a megoldásra.
Feltartott tenyérrel elhátráltam a kürttől, mint egy rajtakapott bűnöző. Liam becipelte a kezében tartott fémládát, és óvatosan leeresztette a padlóra. Levegőt is alig vett közben, úgyhogy én is visszatartottam a lélegzetemet.
Persze Piper ezt a pillanatot választotta a viharos belépőre. Berobbant az ajtón, kezében egy tálcával, amire összegyűjtötte az összes maradékot. A szája szélén maradt egy kis krém, árulkodva arról, hogy beledézsmált a sütibe.
– Nocsak, mi van a dobozban? Kviddics felszerelés?
– Rendkívül érzékeny mérőműszerek. Értékelném, ha a maszatos mancsaidat távol tartanád tőlük.
Beleharaptam az ajkamba, nehogy elmosolyodjak. Piper nem örült volna neki, hogy díjazom Liam humorát. Mert igenis volt humora, csak kicsit másképp, mint nekünk. Meg mertem volna kockáztatni, hogy mégsem olyan ostoba. Sőt, egyáltalán nem az.
Felkattintotta a doboz tetejét, én pedig szinte tátott szájjal bámultam, amint nekilátott mindenféle kütyüket és ernyőket kipakolni.
Érdeklődőn odaaraszoltam Liam mellé, és áhítatosan a mérőeszközök fölé hajoltam. Nem egészen értettem, mit akar velük, de kíváncsian vártam, mi fog kisülni a dologból. Velem ellentétben Pipert jobban lefoglalta az arcába tömött sütemény, mint Liam különös igyekezete. Így valószínűleg azt sem vette észre, hogy a megérkezése óta először Liam mosolyog.
– Szóval, mi ez az egész? – mutattam a kiválasztott műszerekre, miközben finoman oldalba böktem Liamet. Láthatóan meghökkentette a váratlan érintés, és egy pillanatra zavartan nézett rám. Néha megfeledkeztem róla, hogy a Carney mellett kifejlődött közvetlenségemet nem lehet kiterjeszteni csak úgy, akárkire.
– Ez a kisebbik fizika laborom.
– Kisebbik? – hüledeztem, miközben papírt fűzött egy szerkentyűbe, kipakolt még egy hangvillát, és kifeszített egy ernyőt.
– Csak ez fér el a kocsiban – biccentett, mire Piper köhögni kezdett mögöttünk.
– Bocs, félrenyeltem…
– Nem úgy néz ki, mint egy kisiskolás hobbi készlet. – Erre Pip is letette a tálcát, és közelebb jött.
– Mert nem is az. Rengeteg időbe és pénzbe került összeszedni ezt a cuccot. És nem az apám pénzébe. Carney elméleteivel ellentétben.
– Sportösztöndíj? – találgatott Piper, és csúfolódva megpiszkálta a papír fölé hajoló aprócska tűket. – Közben meg az ágyad alatt rejtegeted a mikroszkópodat, és abban reménykedsz, hogy a menő csávók nem jönnek rá, hogy te más vagy?
Liamnek elfogyott a türelme. Lecsapta a doboz fedelét, és felegyenesedett. Pip kihívóan farkasszemet nézett vele.
– Fizikát tanulok, nem biológiát, hogy mikroszkópokat rejtegessek. Nem vagyok sem sportösztöndíjas, sem ostoba. És ha valami nem tetszik, vonszold le innen a felszínes kis seggedet, és magyarázd meg a nagybátyáméknak, mikor visszajönnek értetek, hová lett az egyetlen kisfiuk. Vagy hagyj dolgozni, hátha sikerül bemérnem, miféle energiák szabadultak el, és mit gerjesztettek itt.
Mielőtt azok ketten megölhették volna egymást, gyorsan közéjük álltam. A feszültség valahogy tapintható volt Pip és Liam között. Csodáltam is, hogy a műszerek nem akadtak ki tőlük.
– Pip, talán tényleg jobb lenne, ha lemennél. Szólok, ha van valami. – Piper vészjóslósan összeszorította a száját. – Szerintem Maeve nagyi nem örülne neki, ha eltennéd láb alól az unokáját.
– Szerintem meg nem bánná. Úgysem említette őt soha, egyetlen szóval sem – vetette oda a nővérem, aztán sarkon fordult, és elrohant.
Liam elrejtette az arcát előlem, így nem tudtam megállapítani, célba talált-e Pip sértése, és vajon bocsánatot kell-e kérnem miatta. Jobb híján úgy tettem, mintha semmi sem történt volna.
– Tudok segíteni valamit? – kérdeztem halkan, attól tartva, hogy Liam engem is elzavar, pedig én mindenáron meg akartam találni Carney-t.
Liam egy pillanatig tétovázott, aztán a kezembe nyomott néhány miniatűr mikrofont.
– Ezeket erősítsd a hangszerekre, meg azokra, amiknek hallottuk a hangját odalent.
Sietősen nekiláttam, hogy a mikrofonokat a hangszerekre és a szélcsengőkre csíptessem, lehetőleg úgy, hogy semmit se mozdítsak el a korábbi helyzetéből. Liam közben összekötött egy hangtechnikusi keverőpultnak látszó panelt a papíros gépezettel, és kipakolt melléjük egy bluetooth hangszórót.
– Kész? ­– kérdezte, mikor a felesleges hangszórókat letettem a doboz tetejére.
– Azt hiszem, minden megvolt – bólintottam, és várakozón leguggoltam Liam mellé.
– Én is mindjárt… A francba!
– Mi a baj?
– A kocsiban felejtettem a laptopomat.
Felpattant, aztán a küszöbről visszafordult.
– Hogy is hívják? Őt, aki lement az előbb…
– Piper. Ő a nővérem, Piper.
Tétován felálltam, lopva a szoknyámba töröltem a tenyerem, és kinyújtottam a kezem Liam felé. Meglepetten bámult hol rám, hol a kezemre, mintha megbotránkozna azon, hogy azt várom, érintse meg.
– Én pedig Paige vagyok. Paige Sullivan.
A helyzet kezdett rettentő kínos lenni. Azt hittem, menten elsüllyedek, és már épp leeresztettem volna a karom, mikor Liam végre a markába zárta a kezemet, és finoman megrázta.
– Liam Calhoun.
Aztán amilyen gyorsan csak lehetett, anélkül, hogy feltűnően udvariatlan lett volna, Liam elhúzódott, és két hosszú lépéssel a lépcső tetején termett.
– Piper! – kiabálta, én pedig szinte libabőrös lettem attól, ahogyan kimondta Pip nevét. Az ő akcentusa egészen más volt, mint Carney-é. Dallamosabb, lendületesebb és nyíltabban ejtette a hangokat. Úgy hangzott, akár egy varázsszó.
– Mit akarsz? – csoszogott elő Pip Maeve papucsában, kezében a szétszerelt kávéfőzővel.
– Fel tudnád hozni a laptopomat a kocsimból? Nyitva van.
– Hogyne! Én vagyok a jóságos tündérkeresztanya. Kívánj bármit – morogta Pip, és eltűnt a lépcső aljából.
Liam szemöldökráncolva, bosszús arckifejezéssel visszafordult hozzám.
– Ez azt jelenti, mindjárt jön – mosolyodtam el kényszeredetten, és csak reméltem, hogy Piper tényleg megerőlteti magát. A Liam iránti ellenszenve – vagy makacsul titkolt érdeklődése – nem lehetett erősebb annál a késztetésnél, hogy segítsen nekem megtalálni Carney-t. Néha talán nehéz esetnek tűnt, sőt, néha egyenesen lehetetlen volt, de sosem hagyott cserben. Mindig is azt gondoltam, ha az embernek testvére van, az nagyjából olyan, mintha lenne egy saját szuperhőse.
Szerencsére Pip tudta, mennyire számítok rá. Hamarosan megjelent, két kézzel ölelve magához a hatalmas bőrtáskát.
– Biztos vagy benne, hogy ez a tiéd? Nem a NASA-é véletlenül? Akkora ez a dög, hogy minimum űrrepülőgépeket kéne irányítanod vele.
Figyelmen kívül hagyva a megjegyzést Liam átvette Pipertől a táskát, és azonnal vissza is tért vele a szoba közepén felállított megfigyelőbázisra.
– Te nem kérsz egy kávét? Okostojás szerintem nélkülünk is boldogul.
– Ne legyél ilyen vele, Pip! – fedtem meg, mire Piper könnyedén vállat vont, meglebbentve a ruhája nyakrészére varrt fodrokat.
– Carney sem rajong érte, és biztos jó oka van rá. Különben meg, az előbb még a miatt aggódtál, hogy kikezdek vele. Igazán eldönthetnéd, mit vársz tőlem. Kezdesz olyan lenni, mint az anyánk…
Mielőtt bármit reagálhattam volna a nyilvánvalóan sértésnek szánt kommentárra, Liam a nevemen szólított. Kézen fogtam Pipert, és magam után cibáltam a folyosóról, nehogy megint meglépjen.
– Paige, valahogy el kellene érnünk, hogy ugyanazokat a hangokat, ugyanazokat a rezgéseket produkálják a tárgyak. Van valami ötleted?
Piper megpróbálta kiszabadítani a kezét, de szorosan fogtam. Durcásan elbiggyesztette az ajkát, aztán beletörődően bólintott. Elengedtem, és Liam kérdésére válaszul újra sarkig tártam az ablakot. A levegő most meg se rezdült.
– Mi van, ha tényleg a lámpások a katalizátorok? – kérdezte Pip, és rákönyökölt a szerkentyűk fölött görnyedő Liam hátára, a feje felett a képernyőn mozdulatlanná dermedt értékeket nézve. – Szerintem is hülyeség… De az után kezdett feltámadni a szél, nem?
Liam a fejét rázta.
– Kell, hogy legyen racionális magyarázat. A rezgések talán megnyitottak valamit… Nem féregjáratot, arra még gondolni is nevetséges. Még laboratóriumi körülmények között is képtelenség előállítani annyi negatív energiát, szóval az, hogy csak úgy létezzen itt a nagyi padlásán, az lehetetlen. Nincsen ha és de, egyszerűen lehetetlen. – Liam lerázva magáról Pipert felpattant a laptop mellől, és sétálgatni kezdett fel és alá. Hát mégis volt bennük valami közös Carney-val. – Mi lehet még? Nézzük a jobbik esetet. Azt a lehetőséget hagyjuk figyelmen kívül, hogy az a valami, bármi, ami létrejött, atomjaira bontotta szét Carney-t.
Görcsbe rándult a gyomrom, és alig kaptam levegőt. Éreztem, amint régi ismerősöm, a pánikroham közeledik. Hiszen egészen más dolog elmenni Kaliforniába, annak ellenére, hogy Carney nem jöhet velem, mint tovább élni egy olyan világban, amiben ő nem létezik.
Pip finoman megszorította a vállam, és közben csatlakozott Liam ötleteléséhez.
– Oké, akkor mire gondolsz? Teleport? Az is elég valószínűtlen, nem?
– Azt egyelőre nem zárnám ki.
– Időutazás?
Liam megtorpant. Nem láttam az arcát, mert a laptop adott elég fényt ahhoz, hogy megvilágítsa, de a tétova mozdulatai zajából kiolvastam az izgatottságot.
– Féregjárat nélkül kevéssé lehetséges. Egyébként is kevéssé lehetséges. Mégis… Tudjátok, mi nem hagy nyugodni? Az óra. Mi van, ha azt az időt mutatja?
– Hogy érted, hogy „azt az időt”? – Már Piper is a csekélyke szabad helyen toporgott. Egyedül maradtam a kemény, piszkos padlón. Én nem éreztem a lábaimban elég erőt a felálláshoz.
– Annak a helynek az idejét, ahol Carney van.
– De az óra itt volt. Ő pedig nincs. Hogyan mutathatná a másik időt, ha nem került át oda? Ha meg átkerült, majd vissza, akkor Carney miért nem?
– Nem tudom… Szükségem lenne adatokra. A rezgések frekvenciájára, a részecskék mozgásának leképezésére, bármire, amivel dolgozni tudok.
– Gyere, Paige! – Pip egyszeriben mellettem termett, és felhúzott a padlóról.
– Hová megyünk?
– Meggyalázzuk Mae sírját!
– Hogy mi? – kérdeztük egyszerre Liammel, de Piper csak türelmetlenül pislogott. Mindig túl sokat pislogott, mikor felidegesítette valami.
– Felbosszantjuk a tündéreket. Vagy az anyatermészetet. Vagy bánom is én. Csináljunk egy kis balhét!

Megjegyzések