Nyárvég dala - 2. fejezet


Felejtsd el, amit tudsz, hidd el, amit látsz

Carney

Hittem is, meg nem is, a nagyi sztorijait. Vagy leginkább hinni akartam őket. Mert neki számítottak.
Aznap már jócskán tele volt a tököm Liammel, és mikor elvette a lámpásokat a sír mellől, elszakadt a cérna. Pedig korábban én is fontolgattam, hogy eltüntetem őket. Elég gázak voltak. De úgy éreztem, neki nincs joga hozzá, mivel valószínűleg még csak azt sem tudta, minek vannak ott.
Ha Paige és Piper nem lépnek közbe…
Ha nem lépnek közbe, valószínűleg a méltóságom maradékának is annyi, mert Liam fél kézzel döngölt volna a földbe.
Miközben a padlásfeljáróhoz rohantam, arra gondoltam, mennyire rohadtul szánalmas, hogy még mindig ezt csinálom. Mint kissrác koromban.
A második, lötyögő fokot rutinból átléptem, és tétovázás nélkül dübörögtem fel a deszkákból ácsolt falépcsőn.
Azelőtt, hogy fent belöktem volna a padlásajtót, aminek nem volt kilincse, vettem egy nagy levegőt és Paige-re gondoltam. Állatira ki lesz akadva. Utálja a bunyót, a vitát, és bármiféle megalázó helyzetet.
Csak remélni tudtam, hogy Piper lecsillapítja.
Nekifeszültem az ajtónak, és a nyakamat behúzva átaraszoltam a szúette küszöb fölött. A fejem még így is súrolta a mennyezetet. Vigyáznom kellett a rengeteg üvegből, kagylóból és csontdarabból készült szélcsengővel.
És hogy mik lógtak az arcomba, az még hagyján! A padlón különféle elszáradt termények, ruhafoszlányok és preparált erdei állatkák gyűltek kaotikus kupacokba.
Elbotladoztam a kicsi ablakig, megpróbálva nem eltaposni azt a milliónyi szemetet, ami szanaszét hevert, arra várva, hogy valaki belássa, a világon semmi értelmük, és kihajítsa őket a kukába.
Mikor szerencsésen elértem a célom, eszembe jutott, hogy az az ablak különösen nehezen nyílik. Abban a házban nagyjából semmi sem volt normális. És persze, hogy a hülye retesz beragadt! Majdnem az ablakkerettel együtt téptem ki onnan.
Megpróbáltam úgy helyezkedni, hogy ne lássanak odalentről. Nem hiányoztak a gúnyos megjegyzések Liamtől. Aznapra több jutott, mint elég.
Az ablak végre engedett. A hirtelen támadt szél végigsöpört a padláson, és becsapta az ajtót. Én közben megigézve néztem, ahogy a szélroham Paige hosszú, szőke haját rendetlen hullámokba dobálja. Hamarosan az összes tincs a szemüvegére tapadva végezte.
Le kellett volna szarnom az egészet. Vissza kellett volna mennem Paige-hez. Pipert nem féltettem, mert, ahogy elnéztem, neki nagyon is bejött Mr. Tökéletes műsora. Paige-et viszont tutira feszélyezte.
Eldöntöttem, hogy megyek.
Abban a pillanatban a szél leröpítette a takaróvásznat a sarokban álló ősrégi hangszerről. Valami hárfaféle lehetett. Sose láttam nagyit ilyesmin játszani.
Visszabukdácsoltam az ajtóhoz. Próbáltam kinyitni. Miközben az ujjaimmal feszegettem, egy szálka a körmöm alá fúródott. Összeszorítottam a fogam, és tovább próbálkoztam.
Az ajtó nem engedett.
Ököllel és lábbal estem neki. Tudtam, hogy felesleges ütnöm és rugdosnom, mivel befelé nyílik, de a fa öreg volt már és korhadt, így azt reméltem, találok rajta egy gyenge pontot, ahol átszakíthatom.
Annyit értem el, hogy az öklöm hamarosan vérezni kezdett.
Lecsatoltam a karórámat, és az ajtó mellett álló fiókos szekrény tetejére tettem, aztán kihúztam a zakóm zsebéből a béna díszzsebkendőt, amivel körbetekertem a kezem.
A hangzavar közben egyre fokozódott. Egy fuvallat körbetáncolt a sarokban felejtett, megcsorbult üvegpoharak szélén. A szélcsengők egymásnak csapódnak. A hárfa húrjait türelmetlen, láthatatlan ujjak tépték.
Mivel az ajtó sehogy sem engedett, megcéloztam az ablakot. De már nem jutottam el odáig.
Nagyjából a padlásszoba közepén mozdulatlanná dermedtem. Hiába erőlködtem. Hiába akartam minden erőmmel lépésre bírni a lábam. Nem ment.
A hangzavar dallammá szelídült. Játékos csalogatóvá. Életemben nem paráztam még ennyire. Olyan érzés volt, mint mikor azt látod egy horrorfilmben, hogy gyerekjátékok gyilkolásznak. Hátborzongató.
A padlón végiggurult egy öblös, kerek hangszer. Kürtre tippeltem, de furulyahangon szólalt meg.
Nagyi utolsó szavai jutottak eszembe.
Zene. Zenével kezdődik. Megmondta. De apa nem hagyta beszélni. Nem tudta elmondani, mi fog történni.
A ház remegett a talpam alatt. A testem bénultsága megszűnt, úgy éreztem, milliónyi tűvel szurkálnak.
A szél és zene rezgése növekvő örvényt keltett a szobában. Láttam, ahogy mindent szétdobál, csak a hangszerek maradnak a helyükön. Az órám a padlóra csapódott.
Egyszerre éreztem az összes tűszúrást. Az örvény epicentrumába kerültem.
Üvöltöttem, mint akit nyúznak. Mert pontosan azt éreztem.
Mintha lehántanák rólam a bőrt, mintha sejtjeimre, atomjaimra bontanának. Mintha egy kibaszott Lego figura lennék, amit szétszedhetnek, aztán összerakhatnak valahogy másképp. Valahol máshol.
Ez volt az utolsó gondolatom.

Azt hittem, meghalok. Szétszakít az örvény, és a falakra keni, ami maradt belőlem. Hacsak szét nem szakítja a falakat is.
Úgyhogy viszonylag kellemes meglepetés volt magamhoz térni a dombtetőn. Széttárt karokkal feküdtem, mint a keresztre feszített Jézus, miközben a nap lagymatagon szórta rám a fényét. Talán ködburok választotta el tőlem. Vagy valamiféle fátyol.
Megmozgattam a lábujjaimat. Aztán a kezeimet. Minden megvolt.
Fel akartam kelni, de mielőtt ülőhelyzetbe tornázhattam volna magam, egy arc furakodott a látóterembe.
Ijedten felüvöltöttem. Erre a lány belevisított az arcomba. Aztán lekent egy jó nagy pofont, én meg ráharaptam a piercingemre. Ezek szerint az is megvolt.
– Te meg vagy húzatva! – trillázta a lány, mintha nem is sértegetni akarna, hanem énekelne. A tenyereivel a mellkasomra támaszkodott, és az orrát az enyémhez préselte.
A szeme nagyobbnak tűnt az arca összes többi részénél, és nem tudtam eldönteni, vajon kék, zöld vagy szürke-e? Leginkább mindegyik. Egyszerre. Ahogy a haja sem lehetett csak szőke, vagy vörös, vagy barna. Mindegyiket láttam benne. Egyszerre. Ráadásul a hajtincsek olyan könnyedén csúsztak le a válláról, és hulltak az én arcomba, mintha vízből lettek volna. Külön, hullámzó életet éltek a csaj fején.
– Elestem a padláson, igaz? Most kómában vagyok, te meg valami beteg agyszüleményem vagy. Biztos Paige valamelyik eszement fantasyja után kreáltalak. Mondtam neki, hogy ne nézzünk olyan szarokat. De imádja őket. És Piper nem hajlandó filmet nézni vele, mert Paige mindig lelövi a poént.
A lány végre leszállt rólam. Hátrált egy lépést, onnan méregetett.
– Nem – bökte ki végül.
– Mit nem?
– Nem a te agyszüleményed vagyok. Nem tűnsz olyasvalakinek, aki képes lenne megalkotni ezt a csodát. – Azzal könnyedén és kecsesen lábujjhegyre emelkedett, és körbefordult. Törékenyen, mint egy balett-táncos, közben mégis vadul, akár a forgószél.
– Csodát? Nem vagy te kissé eltelve magadtól? – nyögve feltápászkodtam, miközben a lány megigazította a szinte áttetsző ruháját.
– De, természetesen el vagyok telve. Még csak az hiányozna, hogy valami lélekzabáló, parazitatündér be akarjon költözni mellém!
– Parazitatündér? Beköltözni melléd? Oké, valahol lemaradtam. Ha nem a fejemben vagyunk, akkor hol?
– Beköltözni a fizikai valómba, te rettentően primitív létforma! És ami azt illeti, most pontosan a határon vagyunk. Egy sídh tetején.
A szó ismerősen csengett. Hunyorogva igyekeztem felidézni a hozzá tartozó jelentést, mialatt a lány hátratett kézzel körbesétált, és fejcsóválva, hümmögve méregetett.
– Most mit bámulsz?
– Nem tudom, mire megyek veled. Elég satnyának tűnsz. Nem ismered az ősi nyelv szavait. Nem ismered a történeteket.
– Beszélek írül. Még arra is figyeltem, hogy az akcentusom tökéletes legyen! És ismerem a történeteket. Vegyünk például téged. Egy lány lenge öltözetben, pimaszul férfiakat inzultál. Csakis tündér lehetsz. Mármint, nem valódi. Csak úgy csinálsz. Rám akarsz ijeszteni. Hallottál a nagyanyámról, mi? Az örvény biztos néhány mérföldnyire dobott le…
Elindultam lefelé a dombról, de a lány elkapta a könyököm.
– Ne mozdulj, te szerencsétlen – sziszegte, és a lábam elé mutatott. Pontosabban, oda, ahol az előbb még a cipőm orra volt.
– Mi a franc…? – Láthatatlan lettem. Ezúttal tényleg – Paige addig nevetett volna, hogy a könnye is kicsordul.
– Ha egy tündér érint, láthatatlan leszel, „Ismeremazösszestörténetet uraság”. De ne magadra figyelj! Nézd, milyen szürke ott a fű! Látod, hogy oda nem ér el a napfény? Sehol másutt nem vagyunk biztonságban, csakis a dombtetőn. Egyelőre.
Hirtelen azt sem tudtam, melyik kérdésemmel kezdjem. Rendkívül frusztráló, ha az embernek mindössze néhány lépésnyi helye van gondolkodni. Ha valamin nagyon agyaltam, mindig mozogtam közben, mintha a lépéseim hajtották volna előre a gondolataim kerekét. Akkor viszont mozdulatlanságra kárhoztatott egy titokzatos tündérbűbáj, amivel nem mertem ujjat húzni. Vagy tündérbűbáj, vagy hallucinogén drogok. Még nem döntöttem el.
– O-ké…– Eltanultam Paige-től ezt a fura, elnyújtott okét, amivel ő általában a bizonytalanságát és az aggodalmát akarta leplezni. – Szóval az örökkévalóság hátralévő részét itt töltjük? Úgy értem, pont itt? Ezen a szent helyen?
A lány nem felelt, csak váratlanul a földre kushadt, és megnyalt néhány fűszálat. Aztán felpattant, és reszkető orrcimpákkal, mint egy nyúl, beleszimatolt a levegőbe.
– Próbálom kideríteni, mikor vagyunk – förmedt rám, amint észrevette, hogyan nézek rá.
– Mármint, hol vagyunk – javítottam ki.
– Nem. A kérdés az, mikor. Sosem tudom, az örvény az időnek melyik pontján tesz le.
– Remek. Vagyis már időutazó is vagy! Láthatatlanná tévő időutazó tündér. Ez biztos valami ütős cucc. Lehet, hogy a nagyi a kémény kürtőjébe dugdosott valami hallucinogén gazt, ami elfüstölt, mikor begyújtottunk. Most tuti, mindannyian delíriumban heverünk szanaszét a házban. Ha apám meglátja…
– Hallgass végre! – sikoltott fel a lány, majd megragadta mindkét vállam, és szembefordított magával. – Ez valóságos. Én valóságos vagyok. Amit eddig tudni véltél, felejtsd el. Nyisd ki szemed és a füled, de legfőképp, a szíved. Ha nem hiszel, egyikünkön sem segíthetsz.
– Ha nem hiszek? Ja, igen. Arra a sztorira emlékszem. Valahányszor azt mondod, nem hiszel a tündérekben, egy tündér holtan esik össze. – A tündérlány megrázta a vállam, mire összekoccantak a fogaim. – Tényleg. Bocs. Az a Pán Péter.
– Azt hiszem, a háború előtt vagyunk.
– Milyen háború? Leszögezném, hogy pacifista vagyok! Durván konfliktuskerülő.
– Az emberek és a tündérek háborúja. Ez a nap még nem látta Finnt tündért ölni – nézett fel a homályos napra réveteg mosollyal.
– Hát ez nagyszerű! Akkor térjünk rá a lényegre: mit keresek itt, és hogyan juthatok haza? Honnan tudta a nagyi, hogy valami készül? Ja, és hogy hívnak? Mert elég gáz folyton úgy nevezni téged fejben, hogy „a lány” vagy „a tündér”.
– Segíteni fogsz. És nem árulom el a nevem. A tündérek soha nem árulják el a nevüket az embereknek. A név hatalom. Azt jelenti, hatalmad van felettem, birtoklod a titkom.
– Segíteni? Miben? Én nem tudok utazni az időben, és te magad mondtad, hogy nem veszed hasznomat.
– A jövő egy ponton eltűnik előlem. Én vagyok a Dalnok. A Daoine Sidhe dalnoka. Bejárásom van mindenhová, mégis, a saját jövőm, a népem jövője egy ponton semmivé lesz. Valami elromlik. Meg kell…
– A dalnok? Ennyi? Énekes vagy? Várj csak! Erre van egy szó… Teagan. Teagannek foglak hívni!
Teagan könnyedén vállat von. A mozdulattól valahogy az egész teste megemelkedett kissé. Szinte súlytalan lehetett, és csak a tulajdon akarata tarthatta a talajon.
– Úgy szólítasz, ahogyan akarsz. Nem számít, hiszen egyetlen szó sem közelítheti meg a valódi nevemet.
Épp közölni szándékoztam vele, hogy kicsit visszavehetne az arcából, mikor megéreztük az első rengéseket. Zaj is tartozott hozzá, nagyjából olyasmi, mintha egy daru leejtett volna egy konténert. De ez a zaj ütemesen folytatódott. És közeledett.
– Ajjaj… Ez nem jó, ez nagyon nem helyes. Ennek nem most kellene történnie, és nem így!
– Mi a franc ez?
– Finn közeledik.
– Ez egy ember? Ezt egy ember csinálja?
– Óriás. Ő lesz Fionn mac Cumhaill, a szörnyvadász, az emberek bérgyilkosa… De most még csak Finn, a magányos.
– Akkor rejts el minket! Tegyél láthatatlanná!
– Nem működik, te ostoba! – Teagan már megint énekelve beszélt. Úgy tűnt, ez a furcsa szokás akkor jön elő nála, mikor nagyon ideges. – Mit gondolsz, miért őt fogják használni az emberek? Mert ő látja a tündéreket!
– Akkor fussunk!
– Nem léphetünk le…
–… a sídh-ről – fejeztem be a mondatot, miközben árnyék vetült ránk, és a tisztás szélén álló fák között felbukkant egy hatalmas, kócos üstök, néhány lépés múlva pedig az egész hatalmas test.
Ahogy elnéztem, simán bekukucskálhatott volna egy régi bérház harmadik emeletének az ablakán. Mégis, leszámítva az emberfeletti méreteket, arányaiban a teste pont úgy festett, mint egy emberé. Nem volt túl nagy a feje, se túl hosszúak a végtagjai. Ráfért volna egy vágás a loboncára, meg néha kimoshatta volna a bőrökből fércelt ruháit, mert a szaga is elég földöntúli volt, de ezektől inkább szánalomra méltónak találtam, mintsem félelmetesnek.
A vállán mintha egy gyerek üldögélt volna, bár nem láttam elég jól. Az óriás nem lépdelt közelebb, lecövekelt a fák mellett.
– Mi dolgotok itt? – kérdezte mennydörgő hangon. Nem tűnt agresszívnek, a hangerő inkább a méretei következménye lehetett, nem a szándékai kifejezése.
Mivel Teagan mozdulatlanságba és némaságba dermedt – egyedül a szempillái rebegtek sűrűn, mintha valami a szemébe ment volna –, előreléptem.
– Békével jöttünk! – kiabáltam teli torokból, mire az óriás összevonta a szemöldökét. Rosszat mondtam talán? Hátranéztem Teaganre, aki a tenyere mögé rejtette az arcát. Szóval rosszat mondtam.
– Egy ember és egy tündér, hajnalban egy tündérdomb tetején. Az ember békéről szól. Ez rendkívül… gyanús! – Az utolsó szónál lehajolt, a gyerek pedig leszökkent a válláról, és előreszaladt. Mikor csípőre tett kézzel megállt előttem, már tudtam, hogy ez egyáltalán nem gyerek. Hanem valami goblinféle. Egy hegyes fülű, félpucér, kecskepofájú rettenet.
– Na, ki vele, pajtikám, miben sántikáltok? Ez itt nem közönséges tündérke, nem-nem. A belső körből való. A királynő udvartartásából. Hé, Finn! Ez itt a királynő tulajdona! – A mellényét markolva felemeltem a mitugrászt, hogy a szemébe nézhessek. Zilált, barna fürtök lógtak a homlokába, és úgy kapálózott, mint egy macska, ha vizet lát.
– És nektek mi dolgotok itt? A tündérdomb a tündéreké, nem igaz?
Mielőtt válaszolhatott volna, az óriás ugyanúgy felemelt engem, ahogy én emeltem fel a goblint.
– Én kérdeztem előbb. Most pedig felelsz, vagy meghalsz.
– Ez tulajdonképpen poén, nem? Mint egy vicc. Az óriás, a goblin és a tündér bemegy a kocsmába…
– A halált választotta – fordult a goblin széles vigyorral az óriáshoz.
Finn komoran bólintott.
Lenéztem Teaganre.
A dombtető üres volt. Teagan eltűnt.


Hogy tetszett a másik szemszög? Érdekel, mi sül ki ebből? Akkor ne szégyenlősködj! Csak bátran, jöhetnek a visszajelzések ;)

Megjegyzések

  1. Ez is nagyon tetszett. :D Jól sejtem, hogy a kis csapat minden tagjának lesz POV-ja? Nagyon kíváncsi lennék az ő szemszögükre is. (és ejnye, ilyen cliffhangert a végére, remélem fogsz még posztolni ezek után folytatást :D ) :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezt örömmel "hallom" :D Akkor nem reménytelen a sztori :D És sajnos nem, csak Paige és Carney mesélnek (ami olyan szempontból szívás, hogy nekem Liam és Piper a kedvenceim - már ha szabad ilyet mondani :D), ez később majd egyértelmű lesz, hogy miért ;) Bár kicsit megingattál most, egy percre eljátszottam a gondolattal megint :D Igen, ha sikerül jól haladnom a világépítéssel, akkor jöhet a folytatás :)

      Törlés

Megjegyzés küldése