Nyárvég dala - 1. fejezet




1. fejezet
Temessük mélyre a titkokat!

Paige

Ez volt a legvidámabb temetés, amit életemben láttam. Mindenhol masnik, bekeretezett fotók és tarka virágok, mintha csak esküvőre jöttünk volna, nem gyászszertartásra.
És senki sem sírt.
Egyedül Carney méregette mogorva arccal a dekorációt, és a cipője orrával bizalmatlanul bökdöste a sírhely köré pakolt marharépa-lámpásokat. A lábát figyelve észrevettem, hogy letaposta az öltönynadrágja szárát.
– Ezek mire valók? – súgtam a fülébe lábujjhegyre emelkedve, és alig észrevehetően a lámpások felé biccentettem. Carney megcsóválta a fejét.
– Távol tartják a tündéreket.
– Hogy mi?
– Jól hallottad. A tündéreket.
– Nem azt mondtad, hogy katolikus mise lesz? Nem tudtam, hogy wicca szertartásra készülünk.
– A papunk kissé babonás.
– Babonás? A pap?
– Ez itt Írország, Paige. Annak is a legeldugottabb sarka. A senki földje. Ha nem hiszel a tündérekben, kötöznivaló bolond vagy.
– O-ké – szótagoltam kissé bizonytalanul, aztán összekulcsoltam az ujjainkat. Azon tűnődtem, vajon ez helyénvaló-e? Talán most én is olyan vagyok, mint a fiúk, akik úgy hálóznak be egy lányt, hogy visszaélnek a szomorúságával? De hiszen ő Carney! Lassan két éve a legjobb barátom. És fogtam már a kezét. Nincs abban semmi.
– Hagyd abba, Paige! – Összerezzentem, mikor a nővérem megszólalt mellettem. Piper egyik kezével a szőke bubifrizuráját igazgatta, a másikban pedig egy nagy pohár puncsot szorongatott.
– Hagyjam abba? Mit hagyjak abba? – Pirulva elengedtem Carney kezét, miközben Piper nagyot húzott a puncsból.
– A szádat rágcsálod. Hülyeségeken gondolkodsz. Hagyd abba!
– Te meg ne piálj a sír fölött! – vágtam vissza fojtott hangon, és megpróbáltam elcsaklizni a poharat Piper kezéből.
– Mae nem bánná. Szerintem ő is kérne egy kortyot. – Piper kissé megdöntötte a poharat, mire pár csepp ital a sírba hullott.
– Jesszusom, Piper, te részeg vagy! Inkább menj be a házba! Majd szólunk, ha kezdődik.
– Felőlem – vonta meg a vállát, és imbolyogva megindult a huzatos kőház felé, amiben Maeve azelőtt lakott, hogy Carney apja magukhoz költöztette volna Amerikába.
– Sajnálom – mondtam Carney-nak, miközben Piper után intettem.
– Semmi baj. Tudom, hogy közel álltak egymáshoz. Most neki is nehéz.
Néhány percig szótlanul néztük a fából készült fejfát, amibe tündéreket faragtak, és csak annyit véstek bele: Maeve, aztán Carney odalépett, hogy az ujja hegyével körberajzolja a betűket.
– Ez nem volt szép tőled, öreglány. Paige még nem hallotta az összes mesét. És nem tanítottad meg szteppelni. Se Porter Cake-et sütni. Azt se tudja, mi a különbség a whisky és a whiskey között. Nem volt szép tőled, hogy ilyen hirtelen itt hagytál minket…
– Remek! Egy újabb bolond rokon, aki a fejfával beszélget. Szabadjon megjegyeznem, hogy nagymama még nincs is a sírban.
Carney fel sem nézett, én azonban megfordultam, hogy jól megnézzem magamnak ezt a felfuvalkodott hólyagot.
Az összkép kicsit vegyes volt: a zsebre tett kézzel mögöttünk tipródó fiú szőke tincseihez és kisfiús arcához széles vállak és díjbirkózó karok társultak. Csak úgy feszült rajta a sötétkék ingpóló, amin a dublini Trinity College emblémája virított.
Csodás, valami üresfejű, sportösztöndíjas díszpinty…
– Paige, ismerkedj meg az unokafivéremmel, Liammel, akinek mindenkihez van egy-két jó szava.
Liam ki sem vette a kezét a zsebéből, inkább bólintott, aztán hátrálva elindult az ösvényen visszafelé. Carney felsóhajtott.
– Hosszú lesz ez a nap!

A szertartás pont olyan bohókás volt, mint a dekoráció. A babonás pap előadott egy történetet arról, hogy fogalmuk sincs, Maeve honnan jött. Se az anyját, se apját nem ismerték, sőt a faluban úgy tartották, egyenesen a hegyek gyomrából mászott elő, és tündérek vére folyt az ereiben. Ennél a résznél óhatatlanul is Liamre pillantottam, aki félrefordította a fejét, és a szemét behunyva mélyeket lélegzett. Úgy tűnt, erősen fegyelmeznie kell magát.
Utána körbeálltunk, és mindenki elmondta Maeve-ről a kedvenc történetét. Féltem, hogy Piper nem tud majd értelmesen beszélni, de a tenger felől fújó szél hamar kijózanította. Miközben elmesélte az első találkozását Maeve nagyival, végig szorította a kezem.
Carney az utolsó napról mesélt, amikor a nagyi majdnem hozzávágta a teás kancsót, mert Carney kispórolta a teából a rumot.
Egyedül Liam lógott ki a sorból. Nem mondott történetet. A két tenyere között egy szál fehér rózsát görgetett ide-oda, amit valamelyik csokorból húzott ki, aztán előlépett, és két sort szavalt: „Meghalt. Oly egyszerű a magyarázata:/Mikor a nap lemegy, beáll az éjszaka.” Ezzel a koporsóra hajította a rózsát, és visszahátrált a helyére.
Piper gúnyosan felhorkant mellettem, és láttam, ahogy vesébe hatoló pillantással felméri Liamet.
– Legalább egy inget felvehetett volna… Kit érdekel, hogy a Trinity College-ba jár? Ez annyira…
– Pip, ne csináld!
Carney meghallhatta Piper kifakadását, mert alig tudta elfojtani a vigyorát. Én meg attól tartottam, ha ő hallotta, akkor talán más is.
– Jól van, jól van. Lélegezz, Paige! Nem akarok botrányt csinálni.
Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt. Mióta Piper összebarátkozott Maeve nagyival, mintha teljesen kicserélték volna. Azelőtt mindennél többre tartotta a látszatot és a jó modort, azóta viszont ami a szívén, az a száján, az őszinteségével pedig folyton feltűnést keltett.
Utáltam a feltűnést.

Miután a vendégek hazamentek, és Carney szülei elkísérték a papot a parókiára, hogy tárgyaljanak az épület karbantartásáról, vagy egy gondnok felbéreléséről, mi magunkra maradtunk az üres házban.
Maeve nem pakolt mindenhová csipketerítőket, és a szobák furcsamód nem árasztottak dohos elmúlásszagot. Piper összegyűjtött néhány csokrot a kertből, és a kókadozó virágokat vázákba, üres palackokba költöztette. Carney a házból is a lámpásokat figyelte, mintha azt latolgatná, elolthatja-e őket anélkül, hogy egy tucat véresszájú tündér rontana elő a fénykörön túlról.
Én az üresen ásító kandalló mellett gubbasztottam, az öblös fotel karfáján. Maeve már évek óta nem lakott ebben a házban, mi pedig csak előző nap érkeztünk. Kíváncsi lettem volna, vajon ki takarította ki. A kandallópárkány makulátlan volt, sehol egy porcica, és a fotelből sem szállt fel porfelhő, amikor lehuppantam rá.
Piper végzett a virágokkal, és tanácstalanul körbe-körbeforgott a szoba közepén. A házat betöltő némaságban a fekete selyemszoknya hangosan suhogott a térdei körül.
Mikor nyögve kinyílt a bejárati ajtó, mindhárman felkaptuk a fejünket.
– Nem látta valaki a telefonomat? Sehol nem találom, itt kell… – Liam elérte a nappali ajtaját, és megtorpant. A tekintetében láttam magunkat, ahogy szánalmasan kuksolunk a sötétedő, hideg szobában, miközben egyre hűl odakint a levegő, de egyikünk se mozdul, hogy villanyt kapcsoljon, vagy megrakja a kandallót.
– Carney, mit ücsörögsz az ablakban? Nem kéne begyújtani? Megnézted egyáltalán, van-e még fa a fészerben?
– Menj a francba, Liam!
– Nézd, felőlem te megfagyhatsz itt. De vannak mások is rajtad kívül – ha nem tűnt volna fel.
– Ne ugass bele mindenbe! Nem láttuk a szaros telefonodat! Nyugodtan visszaindulhatsz Dublinba. Apuci majd úgyis vesz másikat, nem igaz?
Liam a fotelbe hajította a dzsekijét. Egy pillanatig azt hittem, nekiugrik Carney-nak, és a falhoz keni. Egyértelmű, kinek szurkoltam volna, de az is, ki került volna ki győztesen az ökölharcból. Carney külsőre nagyjából mindenben az ellentéte volt az unokafivérének: magas, nyeszlett és sötéthajú, koravén arccal, piercinggel az ajkában és a szemöldökében.
Szerencsére Liam rácáfolt az előítéleteimre. Beérte annyival, hogy csúnya pillantást vetett Carney-ra, aztán ellenőrizte kandallót, és elindult a hátsó ajtó felé.
Piper felriadt a bénultságából, és utánasietett.
– Segítek!
– Kösz, nem kell segítség.
– Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés. Nem öregbíted a Trinity College hírnevét, ha még egy egyszerű kijelentő mondatot sem ismersz fel. – Azzal Piper kivonult az ajtón Liam előtt, és mikor a fiú utána indult, Pip elengedte a kilincset, hogy a huzat hadd tegye a dolgát.
– Minden oké? – kérdeztem Carney-tól, amint magunkra maradtunk. Hátat fordított az ablaknak, és a párkánynak támaszkodva szótlanul bámult rám. Lassan felkeltem a fotelből, és ahogy a természetfilmekben a vadállatokhoz közelítenek, úgy kezdtem araszolni Carney felé.
– Liam az agyamra megy.
– Nekem úgy tűnik, segíteni akar – kockáztattam meg. Még a sötétben is láttam, hogy Carney szeme bosszúsan csillan.
– Ő semmit nem csinál ok nélkül. Talán nálad akar bevágódni…
– Nálam? Jesszusom, Carney, neked elmentek otthonról! – nevetve megkocogtattam a homlokát, mintha azt próbálnám kideríteni, van-e valaki odabent.
Carney a csuklóm köré fonta az ujjait, és lassan leeresztette a kezemet.
– Piper mondta, hogy elmész.
– Elmegyek? Miről beszélsz? Együtt megyünk. Holnap. Megmutassam a repülőjegyem?
Megrázta a fejét, és újra hátradőlt, a párkánynak támasztva a derekát.
– Az egyetemről beszélek. Kaliforniáról.
Úgy döntöttem, megölöm a nővéremet. De legalábbis teszek rá egy szájzárat.
Hónapok óta titkoltam Carney elől, hogy hová adtam be a jelentkezésemet. Sejtettem, hogy nem fog velem jönni. Ahogy azt is, a választásom véget vet mindannak, ami köztünk van. Bármi legyen is az.
– A napfényes Kalifornia! Hát nem lenne nagyszerű Maine után? És a művészeti képzésük! Imádnád!
– Nem mehetek, Paige. Te is tudod. Most, hogy apa nem dolgozhat a sérülése miatt…
– Ugyan már! Majd szerzünk neked állást. Mondjuk az egyetemi kávézóban. Az összes filmben és könyvben a dögös, csóró fiú az egyetemi kávézóban dolgozik! Statisztikailag bizonyított tény!
Összehordtam mindenfélét, miközben én is pontosan ugyanolyan jól tudtam, mint ő, hogy nincs mit tenni.
Máskor Carney nevetett volna az erőlködésemen. Talán a kedvemért azt hazudta volna, hogy kitalálunk valamit. De nem azon a napon. Nem a nagyi temetésének napján.
Úgy tűnt, neki is ez jár a fejében.
– Tudod, mit ismételgetett, mielőtt meghalt?
– Hogy Kaliforniáig meg se állj, amiért nem tettél rumot a teámba? – Carney türelmetlenül legyintett, aztán közelebb hajolt hozzám.
– A teás sztorit csak kitaláltam. Pár éve történt hasonló, de arra már senki sem emlékszik. Nem, mikor meghalt, azt mondogatta, hogy „nagyon fontos: zenével nyílik, dallal zárul”. Apa szerint addigra elveszítette a józan eszét. De nekem nem úgy tűnt. Magánál volt. És félt.
– Mae sosem félt! Semmitől – vetette közbe Piper a szobába lépve. Egy nagy fáskosarat cipelt, alaposan megrakodva. Az arca és a kezei kipirosodtak a hidegtől.
– Ott voltam, Piper. Végignéztem – felelte Carney csendesen.
Azonban mielőtt Piper válaszolhatott volna, fütyörészve megjelent Liam is, a hóna alatt egy másik kosárral, a bal kezében pedig egy fejszét lóbálva.
– Azt hittem, sosem érsz ide – vakkantotta neki Piper, aztán lehuppant a fotelbe, és dideregve a saját vállára terítette Liam kabátját.
– Mondd, ő mindig ilyen harapós? – fordult hozzám Liam bosszúsan, mire a háta mögött Piper bemutatott neki.
– Csak temetéseken, esküvőkön és babaváró bulikon. Pip a neten rendelhető hangulatfelelős. Plusz egy ötösért vezényszóra tapsol vagy nevet.
Liam úgy nézett rám, mintha dilis lennék. A borsónyi sportolóagyával nem fogta fel a poént. De legalább Carney halványan elmosolyodott.

Negyedóra múlva már lobogott a tűz a kandallóban. Kicsit aggasztott, hogy a kémény jó ideje nem lehetett kitisztítva, de Liam állította, hogy ellenőrizte. A hozzáértéséről viszont semmiféle bizonyítványt nem tudott bemutatni.
Azt hittem, miután megrakta a kandallót, le fog lépni. Helyette visszavette a dzsekijét Pipertől, és kivonult a kertbe, hogy eltávolítsa a nevetséges lámpásokat. Carney bentről figyelte egy darabig, aztán kinyitotta az ablakot, és derékig kihajolva odakiáltott neki.
– Ha eljönnek érte, a te lelkeden fog száradni!
– Ne legyél már idióta! Nincsenek se tündérek, se koboldok.
– Miért ne lehetnének? A nyamvadt párhuzamos dimenzióidra sincs bizonyíték.
– Semmit se tudsz a multiverzum-elméletről. A helyedben inkább befognám, és nem égetném magam.
– Ezek meg miről zagyválnak? – lépett mellém Pip csípőre tett kézzel, és hol Carney-ra, hol Liamre nézett, ugyanazzal a bosszús, kicsit türelmetlen pillantással, amivel anya nézett ránk gyerekkorunkban, mikor Piperrel összevesztünk.
– Fogalmam sincs. De ha így folytatja, fejjel előre átesik a párkányon, és beleáll a földbe, mint egy jelzőoszlop.
Carney két tenyerével a párkányra támaszkodott, és ahogy elmérgesedett az adok-kapok, egyre előrébb hajolt. Liam egy lámpással a kezében hadonászott, és azt vártam, vajon mikor fogja felénk röpíteni?
– Különben is, mit papolsz nekem a hagyománytiszteletről? Amerikai vagy! Ott születtél, és ott is nőttél fel! Attól nem leszel ír, hogy itt töltöttél két nyarat. És attól nem ismerted jobban nagymamát, hogy az utolsó pár évben nálatok lakott.
Meglepetten hőköltem hátra. Valahogy sosem kérdeztem Carney-tól, ő pedig sosem említette, hol született. Annyira szerette hangsúlyozni az ír gyökereit, hogy magától értetődőnek vettem, hogy ő maga is innen származik.
– Te meg ne hidd, hogy bármennyire is ismerted azért, mert a kurvára elfoglalt szüleid a sportkocsijukon idefuvaroztak egy évben egyszer, és elcipeltétek valami puccos étterembe, ahol egy falatot se evett!
– A szüleimet hagyd ki ebből!
– Ha már itt tartunk… Hol vannak? Legalább üdvözlőkártyát küldtek? Részvéttáviratot?
– Semmi közöd hozzá, hol vannak, világos? És tudod mit küldtek? Pénzt! Ahogy mindig. Mert a faterod egy élhetetlen senkiházi, aki a saját családját sem bírja eltartani!
– Kapd el a karját! – szólt rám Piper, mire engedelmesen belecsimpaszkodtam Carney-ba, és hátrébb húztam az ablaktól. Liam megindult a ház felé, úgyhogy Piper felült a párkányra, kecsesen átemelte a lábait, és lehuppant a másik oldalon. Feltartott tenyérrel megállt Liam előtt, és a mellkasának támasztotta az ujjait.
Nem voltam biztos benne, nem azért vállalta-e a békítő szerepét, hogy legálisan letapogathassa azokat a mellizmokat. Piper az Piper.
A fiúk másodpercekig farkasszemet néztek, aztán Carney kitépte a karját az ujjaim szorításából, és elrohant. Piper a szükségesnél kicsivel tovább állt még Liam előtt, de végül leeresztette a kezét.
– Remek! Most mehetek megkeresni! – csattantam fel, mire Liam megcsóválta a fejét.
– Felesleges keresni. A padláson van. Nagymama egy halom kacatot tartott odafent. Mindig ott bújt el, azok között, ha összebalhézott valakivel.
– Mindig? Mind a két alkalommal, mikor itt járt? – kérdezte Piper gúnyosan, miközben én a párkányon szerencsétlenkedve próbáltam kimászni hozzájuk. Hihetetlen, mennyit számított az a néhány centi, amivel Pip magasabb volt nálam!
– Talán kicsit kisarkítottam a dolgot – vont vállat Liam, és felnézett a tető alatt rejtőző kicsiny ablakra, ami éppen kivágódott.
Egy pillanatra láttuk Carney-t is, ahogy elhaladt az ablak mellett.
Hirtelen feltámadt a szél.
Egyre erősebb széllökések támadták a házat, átfütyülve a lyukakon, besüvítve az ablakokon. Dideregve összehúztam magam, és indítványozni akartam, hogy menjünk vissza a nappaliba, és csukjuk be az ablakot, mielőtt teljesen kihűl a szoba, de hirtelen meghallottam.
Először fel sem fogtam, csakhogy Pip és Liam is értetlenül bámult felfelé.
Ők is hallották.
Zene szólt odafent. Mint amikor valaki a poharak peremén húzza végig az ujját, és közben több tucat szélcsengő szól a háttérben, ráadásként pedig hárfa vagy lant húrjai rezegnek.
Kaotikusnak tűnt, és disszonánsnak, aztán mintha valaki a helyére illesztette volna a hangokat. Egyiket a másik után.
A lábam szó szerint földbegyökerezett. Nem tudtam mozdulni, csak álltam ott, az ablakra szegezett tekintettel, miközben eleredt az eső, és sűrű, áthatolhatatlan függönyt képezett közénk és a ház közé.
Éreztem, ahogy a víz patakokban folyik végig a homlokomon, az orromon, le az államra, és a szél a csontjaimig hatol. A fekete ruha a fehér körgallérral, amiben Piper szerint úgy néztem ki, mint egy kis apáca, olyan csuromvizes volt, és úgy elnehezedett, hogy azt hittem, soha többé nem leszek képes moccanni.
A zene pedig egyre erősödött. Furulyaszólam kapcsolódott be, és szaladt csalogatóan a többi hangszer elé.
Carney felüvöltött.
Maeve utolsó üzenete szerint zenével kezdődik.
Az ablakok mindenütt reszkettek, az egész ház a földöntúli dallamra rezonált. Mikor a dallam elérte a csúcspontját, egy pillanatig semmit sem hallottam. Lüktetett a fejem, és a tomboló vihar néma csendbe burkolózott körülöttem.
Aztán vége lett, mintha elvágták volna.
A csendbuborék kipukkadt. Az eső elállt. A dermedtségünk azonnal elmúlt.
Piper mozdult elsőként, és cifrán káromkodva megrázta magát, mint egy loncsos kutya. Aztán megiramodott a bejárat felé, mire Liam is magához tért, és elkapta Pipert a derekánál fogva.
– Elment az eszed? Csak nem be akarsz menni oda?
Piper rám nézett. Tudtam, hogy leolvas mindent az arcomról: a kétségbeesésemet, a gyávaságomat és az aggodalmamat Carney miatt.
– Naná, hogy be!

Ha tetszett, ha érdekelne a folytatás - és persze csakis akkor ;) - kérlek, jelezd valahogy :) Nyomhatsz rá egy tetsziket itt, vagy likeolhatod az oldalt Facebookon. A fő, hogy tudjam, szeretnél még belőle ;)

Megjegyzések

  1. Ó te jó ég! Ez baromi jó volt. Már az első mondat berántott a sztoriba, imádtam a történet bájos, humoros atmoszféráját, a karakterek elevenségét, az egyszerű, mégis nagyszerű ábrázolásukat. A főhős hangja is irtó szórakoztató, hangosan nevettem a poénokon. :D Azonnal a szívembe zártam ezt a kis csapatot és várom nagyon a folytatást :))))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, és elmondhatatlanul örülök, hogy tetszett :D Ez a visszajelzés most a legjobbkor jött ;) Máris megyek vissza dolgozni! XD (Épp elakadtam a negyedik fejezet közepén, de most megadtad a szükséges lökést :D)

      Törlés

Megjegyzés küldése