Boldog Valentint!



Szépséges kedd reggelt, ha nem ünnepled különösebben a mai napot, és nagyon boldog Valentin-napot, ha ma ünnepelsz! :)

Mindenesetre a bejegyzés apropóját a szerelmesek, a szeretettek és a szeretni vágyók szolgáltatták, úgyhogy íme, a Top 5 romantikus jelenet a Horgony és masniból! :)

Remélem, tetszeni fognak, és megalapozzák a hangulatodat mára! (Visszafelé haladván olvashatóak, tehát az ötös számú kedvencem, majd a négyes, és így tovább :))

Az ötödik:

Felnevettek, aztán a szájuk elé kapták a tenyerüket, mikor eszükbe jutott, milyen késő van, és a palota népe már rég nyugovóra tért. Gilbert elvette a gyertyát Gentől, aztán a karjába fűzte a lány kezét.
– Menjünk, szerezzünk vacsorát Medveölő Geneviéve-nek.
– Gilbert… Kérdezhetek valamit? – A fiú biccentett, bár megfeszült az állkapcsa, mintha kellemetlen kérdésre számítana.
– A kapitánynak fogalma sem volt, hogy még odakint vagyok, ugye? Magadtól jöttél. – Utóbbit nem kérdésnek, kijelentésnek szánta.
Gilbert elvörösödött.
– Ha tudta volna, biztosan üzen érted.
Gen egyszeriben elfelejtette, milyen fáradt, éhes és magányos. A gyertya fényesebben ragyogott, és a ruha selyme cirógatta a bőrét. Gilbert-en tinta és gépolaj illatát érezte. A lépései csendesen simultak az alvó palota csendjébe. És szabad volt.

A negyedik:

Amint kettesben maradtak, Gilbert mérge elpárolgott, és zavartan állt egyik lábáról a másikra. A kínosan hosszúra nyúló hallgatást Gen törte meg.
– Olvastam a verseket.
– Olvastad? A verseket? – A fiú elsápadt. Gen oldalát túlságosan furdalta a kíváncsiság ahhoz, hogy mulatságosnak találja a helyzetet, de más körülmények között jót nevetett volna Gilbert meglepett ábrázatán.
– Igen, az összeset. Szóval, ha van valaki, aki magyarázattal tartozik, akkor az te vagy.
– Egymásba botlottunk néhányszor. A városban. Egyszer beszéltünk is.
– Nem emlékszem – rázta a fejét Gen. Valójában nagyon is szeretett volna emlékezni.
Gilbert arcán úgy suhant át a szomorú félmosoly, mint egy fellobbanó hullócsillag, aminek a kihunyta után még mélyebbnek tűnik az éjszaka.
– Nem számít. Csak szeretném, ha tudnád, hogy nem a küldetéssel kezdődött.

A harmadik:

Ahogy eszébe jutott a gyanta, Gen önkéntelenül is beleszimatolt a levegőbe – a herceg keze gyantától illatozott.
– Nos, igen… Nem számítottam rá, hogy ma még táncolni fogok, bocsássa meg. Meglehet a kesztyűje kárba vész.
– Nem baj. Mármint, ez csak egy kesztyű. Bár különös, mert a bálokon általában a cipők szoktak tönkremenni. Azt mondják. Nem mintha a kesztyű tönkrement volna attól, hogy hozzáért!
Közben a zenekar új dalba fogott, de Adrian még mindig nem eresztette el.
– Kisajátíthatom a következő táncra is?
– Akár egész estére. Úgy értem… Nem hiszem, hogy volna bárki más, aki hajlandó lenne táncolni velem. Nem mintha mással akarnék táncolni!
– A ruhája valóban… Lenyűgöző választás volt.
– Azt akarta mondani, merész?
– Az is. Meg persze sokkal élettelibb, mint akárkié a teremben.
– Szóval nem találja botrányosnak?
– Ez a szó egészen biztosan nem jutott eszembe, mikor megláttam.
Gen legszívesebben kikapta volna az egyik nehéznek látszó ezüsttálcát valamelyik felszolgáló kezéből, és alaposan fejbe kólintotta volna magát. Gilbert figyelmeztetésére gondolt, miközben egy reménytelenül hosszú másodpercre közelebb hajol Adrianhez.

A második:

Miközben Adrian játszani kezdett, Gen észrevette, hogy a kis tégely, amit ajándékba küldött a fiúnak, szintén előkerült a hegedűtokból, és hamarosan meg is érezte a fenyőgyanta illatát. Legszívesebben behunyta volna a szemét, és a többi érzékére hagyatkozva élvezi az előadást, de nem tudta elszakítani a pillantását a hercegtől, aki még megnyerőbbnek tűnt hegedűvel a kezében, mint egyébként. Minden mozdulata elegáns volt, határozott, és valahogy mégis lágy, magával ragadó. Láthatóan felszabadult, és megfeledkezett az országa gondjairól.
A hegedű bizalmasan énekelt Gennek, szomorú dallammal kezdve, amiből egy ponton átlépett egy játékos, gyorsabb tempóba, egy fokozódó szívverés ütemére. Adrian muzsikája mindent elmesélt aggodalomról, kétségbeesésről, reményről, ébredő vonzalomról, és az, ahogyan Genre nézett, mikor egy röpke pillanatra kinyitotta a szemeit, elég volt hozzá, hogy a lány eldöntse, melyik oldalon áll. A herceg talán hazudhatott volna neki szavakkal, becsaphatta volna tettekkel, de zenével sohasem. Az olyan őszinte volt és ösztönös, olyan mélyről fakadt, ahová már nem érhetett el a hazug gondolat.

Az első:

Végül Adrian megtorpant Gen előtt, aki ettől hirtelenjében elfelejtette, hogyan kell lélegezni. A herceg szemében most nyoma sem volt a szokásos szomorúságnak, várakozással és vágyakozással pillantott Genre.
– Velem tartasz? Testőrök nélkül. Kísérők nélkül. Szeretném megmutatni neked a várost.
– Nem tudom, mennyire jó ötlet…
– Nagymama lelkesen támogatta.
– Azt rögtön sejtettem.
– Kérlek! Talán ez az utolsó lehetőségünk.
Gen is érezte az egyre növekvő, vibráló feszültséget az udvarban, és tudta, hogy a vágyakból szőtt buboréknak, ami körülvette őt és Adriant, hamarosan ki kell pukkadnia.
– Rendben – sóhajtott fel. – De ha holnap a hírlapok címlapjára kerülünk, az az ön hibája lesz!
– Az érméken koronában ábrázolnak – mosolyodott el a herceg, és megigazította a sapkát a fején. – Ráadásul mindenki azt hiszi, magasabb vagyok. Nem fognak észrevenni egy ilyen jelentéktelen alakot.
– A képe rajta van az érméken? – hüledezett Gen.
– Csak a kisebb címleteken. Kísérleti jelleggel.
– És mi lesz, ha letartóztatják?
– Letartóztatnak? – kérdezett vissza értetlenül Adrian, mire Gen végigmutatott magán.
– Én nem készültem álruhával. Meglehet, azt gondolják majd, hogy a nyílt utcán inzultál egy hölgyet.
– Ebben az esetben azt remélem, a hölgy majd védelmébe vesz.
– Ó, ne legyen abban olyan biztos! – kacagott fel Gen, és előreszaladt a macskaköves úton, a király rosszalló, és a kapitány fürkésző tekintetével kísérve.

Ha van kedved, írd meg, neked melyik volt a kedvenc részleted az öt közül! :)

Szeretettel,

V.

Megjegyzések