Horgony és masni - 2. fejezet


A kikötő sokkal zajosabb volt, mint a város utcái. Gen elhűlve figyelte, hogy az égenjárók szinte önálló települést alkottak ott, a meredély szélén. A nappali sürgés-forgásban ez kevésbé tűnt fel, így azonban láthatóvá váltak a hajók közé kifeszített lampionfüzérek, a felaggatott lámpások, a kipakolt asztalok és székek, a rögtönzött italmérések, meg persze az égenjárók kis társadalmának nagy szakadékai is.
Az egyik oldalon a személy- és csomagszállítók és a tisztek hajói horgonyoztak, a másik oldalon – tisztes távolban – pedig a teherszállító hajók. Gyerekkorában Gent is sokat riogatták azzal, ha túl közel merészkedik a piacon a lerakodó helyhez, elragadják az égenjárók. Teherhajón többnyire olyanok dolgoztak, akiket sehol másutt nem alkalmaztak: frissen szabadult rabok, iszákosok és csempészek. Más nemigen vállalta ezt a kemény munkát.
Míg Gen nézelődött, mellette Gilbert a térdére támaszkodva igyekezett kifújni magát. Még mindig a hóna alatt szorongatta a bőrkötéses könyvet – Gen visszagondolt a fogadóban töltött időre, és arra jutott, a fiú evés közben sem tette le a vaskos kötetet.
– Rossz híreket viszünk a kapitánynak, úgyhogy készülj fel, nem lesz valami szívélyes. – Gilbert felegyenesedett, kisöpörte a homlokába hulló fekete tincseket, és hosszú léptekkel megindult a személyszállító hajók felé.
Gen szíve a torkában dobogott. Mindjárt találkozik Leroy kapitánnyal. Az Acélgriff kapitányával! Azzal, aki ezer vihar után is sértetlenül hozta vissza a Griffet és a legénységét. Azzal, aki a királynővel teázott – és néha egy kis rumot csempészett Őfelsége teájába, ha túl borús hangulatban találta. Azzal, aki semmilyen földet nem nevezett otthonának, csakis a végtelen eget.
Sőt, egészen közelről láthatja a legendás hajót is! Talán meg is érintheti. Ilyesmikről korábban még álmodni sem mert.
– Geneviéve, figyelsz te rám? – Gent Gilbert türelmetlen hangja rángatta vissza a fellegekből.
– Nagy itt a zaj… Mit is mondtál?
– Azt, hogy ne beszélj, amíg nem kérdeznek. Majd én beszélek helyetted.
– Csak azért, mert lány vagyok?!
– Nem. Azért, mert idegen vagy. – Gilbert előre indult, miközben Gen a saját ostobaságán bosszankodott. Megint előbb járt a szája, mint az esze. Végül futólépésben felzárkózott a fiú mellé, és a fogadalmai hosszú sorát megtoldotta azzal, hogy legközelebb tízig számol, mielőtt bolondságokat fecsegne.
Elhaladtak vagy egy tucat hatalmas személyszállító mellett. Gen alig bírta levenni a szemét a feszes anyagú ballonokról, meg a hozzájuk képest aprócska hajótestekről.
Néhány égenjáró körbesétált, és ellenőrizte a köteleket meg a ballasztsúlyokat, de legtöbben a hajók között kialakított utcácskákban mulatoztak. Többen odakiáltottak Gilbert-nek, és hívták, csatlakozzon hozzájuk, de a fiú csak a fejét rázta, aztán loholt tovább.
A kikötő szélén bukkantak rá a Griffre, ami jelentősen kisebb és karcsúbb volt a többi hajónál. A hajótest szárnyait kitáró griffet formázott: a szárnyak felnyúltak a magasba, és két oldalról ölelték a ballont. Gen azt is megfigyelte, hogy míg a „madárnál” a készítők megtartották az acélszürke színt, a ballon kékben és ezüstben – a királynő színeiben – pompázott.
Mielőtt a parancsnoki fülkéhez siettek volna, Gilbert megtorpant a griffmadár elejénél, és nyújtózkodva megsimogatta a csőrét.
– Szerencsét hoz – súgta oda Gennek mosolyogva.
– Szükségünk lesz rá?
– Attól tartok…
– Lám-lám! Az elkóborolt bárányka hazatért! – rikkantotta egy széles vállú, szőke hajú fiú, aki a bejárathoz támasztott lépcsőt figyelmen kívül hagyva egyszerűen kiugrott a gépből, és odaszaladt hozzájuk, hogy ágaskodva barackot nyomjon Gilbert fejére.
– Rubén, ne most… Feltétlenül beszélnünk kell a kapitánnyal!
– Sok sikert hozzá – biccentett megértően Rubén, és karba tett kézzel félreállt az útjukból.
– Annyira rossz hangulatban van?
– Annyira nincs itt. A királynő érte küldött pár órája. Amit tudnál, ha… Hoppá-hoppá! Bertie, hát ez meg kicsoda?
– Ő Gen. De ez most nem lényeges.
– Igazán? Köszönöm szépen… – Gen sértetten felhúzta az orrát. Ha Gilbert a kapitánynak is így fogja bemutatni, ő ott helyben elsüllyed.
– Nem úgy értettem! Csak az információk, amiket a kapitánynak…
– Lazíts, öcsém. Kétlem, hogy tudsz bármi olyat, amit ne tudna meg most a palotában. Kedves Gen, egy frissítőt esetleg?
– Ne fogadj el semmit, amivel megkínál!
– Te meg ne keltsd rosszhíremet!
– Ahhoz én nem kellek. Gondoskodsz róla, hogy terjedjen az magától.
– Na, most aztán elég volt, te szemtelen tacskó! – Rubén csipkelődve meglökte Gilbert-t, ő pedig nem maradt adósa. Gen irigyen nézte a mókázásukat.
– Vigyázz rá! – Gilbert egy pillanatra kiszabadult Rubén szorításából, és villámgyorsan Gen kezébe csúsztatta a könyvecskét, amit egész nap magával cipelt.
A lány végigsimított a bőrkötés barázdáin, aztán végigpörgette a lapokat – látta, hogy a legtöbb még üres. Szívesen nekilátott volna kisilabizálni a szálkás betűket, de ahhoz túl kevés fény jutott el a kikötő szélére, ráadásul úgy döntött, jobban jár, ha nem fedi fel, hogy lány létére írástudó. Épp elég baja származott ebből korábban.
A keménykötésű Rubén folyton fölébe kerekedett Gilbert-nek, pedig ő is derekasan küzdött. Rubén arcán letörölhetetlen vigyor ült, és minden alkalommal, mikor két vállra fektette barátját, rákacsintott Genre.
Gen egészen addig figyelte őket, amíg nem talált valami sokkal érdekesebb megszemlélnivalót: a motorok és a kormányszerkezet előtt felfigyelt valamire, ami a kevéske fényben is fémesen csillogott.
Hátrahagyva a földön hempergőző két fiút, közelebb sétált a csillogó tárgyhoz. A szeme egészen elkerekedett, mikor megállapította, hogy egy horgonyt lát. Léghajókon ilyesminek nem vették hasznát, ezt még ő is tudta. Ráadásul sokkal fényesebb, sokkal tisztább volt, mint a hajó bármelyik másik része. A lány eltöprengett, vajon ez a horgony érintett valaha igazi tengermélyt? Kinyújtotta a kezét, hogy végigsimítson rajta, erre a háta mögül a két fiú egyszerre üvöltött fel: – Ne!!!
Gen riadtan visszahúzta a karját. Gilbert és Rubén máris mellette termett, két oldalról belékaroltak, és mint valami bűnözőt, visszatoloncolták a Griff elejéhez.
– Nem mondtad neki, hogy ez tilos?
– Nem gondoltam, hogy felkelti a figyelmét!
– Ugye tudod, mit kaptunk volna, ha otthagyja a koszos praclija nyomát?
– Hé!
– Ne haragudj rá, nem úgy értette a koszosat. Csak a kapitány…
– Egy hóbortos vénember, aki mindenért rögvest akasztást rendez. Ezt akartad mondani, Bertie?
A kissé fáradt, de még így is játékos hang hallatán mindhárman sarkon fordultak. Gen egy pillanatig nem merte kifújni a levegőt, hátha azzal elfújja a „látomást”, mint a pitypang virágát.
 Leroy kapitány legfeljebb harmincöt éves múlhatott – Gen sokkal idősebbnek hitte, hiszen annyi történetet hallott róla! Divatosan szabott sötétkék kabátot viselt, azonban minden egyébben szembement az aktuális divattal. Térdnadrág és harisnya helyett hosszúszárú csizmát hordott, amibe beletűrte a nadrágja szárát. A haját sem vágatta rövidre vagy fésülte oldalra – a keskeny szalaggal átkötött copfot fel-felkapta a szél, hogy aztán újra visszasimítsa a hátára.
– Nos, minek köszönhetem ezt a fogadóbizottságot?
– Kapitány, ma Andrénál vacsoráztunk, és…
– Á, a felségárulók! Andre rögtön üzent a palotába. – A kapitány megmasszírozta az orrnyergét, majd a homlokát. – Jobb lenne, ha ezt odabent beszélnénk meg. Köszönj el a kis barátnődtől, Bertie.
– Igazából azt reméltem…
– Fiam, ez egy diplomáciai hajó – nem dologház, és még kevésbé szeretetotthon. – A kapitány Genhez fordult, és egy pillanatra mintha ellágyult volna az átható kék tekintet. – Szívemből kívánom Önnek, kisasszony, hogy jobbra forduljon a sorsa. De az Acélgriff nem leánynevelde – fontos küldetéseket teljesítünk a királynő szolgálatában. Ugye megérti? Bertie, talán nem árt, ha visszakíséred a városba, és ott köszönsz el.
– Köszönöm, nem szükséges. – Gen méltósága utolsó morzsáival röviden meghajolt. – Leroy kapitány, uraim…
– De az árulók! – Gilbert megpróbálta tartóztatni, de a lány lerázta magáról, és a kezébe nyomta a könyvét.
– Egy utcakölyökre nem figyel senki.
Gen bukdácsolva futásnak eredt a kikötőben. Öklével maszatolta szét a könnyeit, és igyekezett nem meghallani a spicces égenjárók kiáltozásait, miközben végigszaladt a hajók között.
Mit is remélt? Hiszen még munkát sem adtak neki sehol – koszos volt és nincstelen, nem értett semmihez és nem ismert senkit ebben a városban. Hogyan hihette, hogy majd felengedik egy hajóra – éppen a Griffre! Hogyan gondolta, hogy egy nap még repülni fog?
Ahogy beért a városba, lerogyott az első kapualjba, és keservesen sírni kezdett. A feltámadó szél végigsepert az utcán, és esőszagot hozott magával. Gennek menedéket kellett volna keresnie, de az elkeseredés odaszegezte a lépcsőhöz. Megígérte magának, másnap elölről kezd mindent, ha ma éjjel sajnálhatja magát egy kicsit – hisz más úgysem sajnálta.

A következő nap reggelén Gen az utcán pletykáló korán kelőktől hallotta, hogy az Acélgriff hajnalban útra kelt. Próbálta meggyőzni magát, hogy ez esetben semmi oka kerülni a városnak azt a kerületét, ahol megismerte Gilbert-t, de attól fogva mégis a lehető legmesszebb, a régi óratorony körül téblábolt.
Az óraszerkezetet eltávolították a toronyból, és úgy alakították át, hogy a léghajók leszállhassanak benne üzemanyagot felvenni. Gen szerencséjére akadtak néhányan, akik hajó nélkül érkeztek utánpótlásért, és miután rádöbbentek, hogy a felvonó nem működik, a lány könnyedén meggyőzte őket, hogy némi pluszpénzért rábízzák az üzemanyagok beszerzését, a tartályok fel- és lecipelését. Négy délután telt el így, fokról fokra vonszolva magát meg a tartályokat, és Gen minden este úgy érezte, soha többé nem lesz képes mozdítani a kezeit vagy a lábait. Végül az ötödik napon megérkezett a mesterember, aki megjavította a felvonót, és ezzel a virágzó üzletnek befellegzett.
De Gen addigra elég pénzt gyűjtött össze – elhatározta, elmegy a főtéren rendezett vásárba, és valami különleges finomságra költi az összekuporgatott vagyont.
A főtér a palotához vezető út elején terült el, három oldalról házak vették körül, és borzasztóan meredek utcák vezettek hozzá. Mivel Gen alacsonyabban fekvő kerületből érkezett, meg kellett másznia a kaptatót. Nem volt különösebben meleg – ebben az átokverte városban ritkán volt meleg –, de mire felért, a lány úgy érezte, egész kacsaúsztatónyi vizet tudna kicsavarni az ingéből.
Kisebb tömeg hömpölygött a téren, alig fértek el a portékáikat kínáló árusok között. Gen becsatlakozott egy hullámba, és hagyta magát továbbsodorni. Alig tudott betelni a fabódék és az előttük álló kecskelábas asztalok finomságoktól roskadozó látványával – nem is szólva az illatokról! Füstölt húsok és sajtok, távoli országokból hozott fűszerek és harmatos gyógynövények, illóolajok, sőt, finom parfümök, egyenesen Fonterre mezőinek virágaiból.
Aztán a hullám továbblökte a kelmeárusokhoz, és ott le is cövekelt. Vágyakozva nézte a lágy esésű ruhákat, a könnyű csipkegallérokat – elképzelte, hogyan simogatnák a nyakát –, és a színes szalagokat. Olyan régen nem viselt tisztességes holmit! Mindenét eladta még az ideérkezése napján.
Közelebb lépett a felakasztott, kerékre emlékeztető tartóhoz, amin a hajba való szalagok lógtak. Kinézett magának egy élénkzöld darabot, a szeméhez hasonló színűt, és már nyújtotta is érte a kezét, mikor a háta mögül valaki szintén azért a szalagért nyúlt.
– Remek választás! – súgta a fülébe a bitorló, és Gen szívverése kihagyott egy ütemet. Gilbert állt mögötte. – Kisasszony, kérem! Ezt a szalagot szeretném.
Gennek éppen ezer és egy kérdése lett volna: ha a Griff felszállt, mit keres ő itt? És miért vesz neki szalagot? Egyáltalán, hogyan találta meg? Fiatal fiúk ritkán nézelődnek a szalagok előtt. Talán valaki másnak szánja. Ez esetben miért mondta neki, hogy remek választás?
– Köszönöm, és tartsa meg a visszajárót! – Közben Gilbert fizetett, és a könyökénél fogva kiterelte Gent a tömegből.
– Mit csinálsz itt? – Gen hátrafelé tekergett, próbált felnézni a fiúra, de ő csak sürgette, hogy haladjon előre.
– Ajándékot veszek neked.
– Köszönöm, de nem kérem.
– Láttam, hogyan nézted!
– Akkor kifizetem.
– Attól tartok, nem vagy egészen tisztában az ajándék szó jelentésével.
Végre megálltak, és Gilbert se szó, se beszéd, lehúzta a sapkát a fejéről, és kissé ügyetlen, félszeg mozdulattal a hajába kötötte a szalagot.
– Így. Tökéletesen illik hozzád.
Néhány pillanatig szótlanul álltak, és farkasszemet néztek egymással. Gilbert szemei alatt árnyékok sötétlettek, mintha napok óta nem aludt volna.
– Mit csinálsz itt? – ismételte meg Gen a kérdést, némileg kedvesebben.
– Téged kerestelek.
– Miért? – Gen félrebillentett fejjel vizsgálgatta a fiú arcát. Hirtelen úgy tűnt, mintha Gilbert zavarban lenne. Egyik lábáról a másikra állt, aztán sóhajtva felnézett az egyik közeli ház domborművekkel díszített homlokzatára.
– A kapitány… Meggondolta magát.
– Tessék?
– Szüksége lenne rád.
– Az Acélgriff nem leánynevelde – visszhangozta Gen keserűen Leroy kapitány szavait.
– Talán mégis…
– Mit akar tőlem? Mi lenne a dolgom?
– Férjet fogni.

Megjegyzések