Horgony és masni - 1. fejezet



Gen a héten a harmadik elutasítást zsebelte be, pedig még csak kedd volt. Dühös macskaként fújt az ajtóra, amit az orrára csuktak az imént, aztán egy türelmetlen legyintéssel félresöpörte a göndör fürtöt, ami kiszabadult a sapkája alól, és az arcába hullt.
Leoldalgott a lépcsőről. Elkeseredetten beletúrt a nadrágzsebébe, és egy gyors mozdulattal kifordította, hogy megállapíthassa, még mindig szánalmasan üres.
Az ilyen alkalmak után egy-egy röpke pillanatra elgondolkodott, nem lett volna-e mégis üdvösebb férjhez menni. Még mielőtt kihúzta a gyufát az apjánál, a kezét nyújthatta volna valamelyik pöffeszkedő pupáknak, és hagyhatta volna magát elevenen eltemetni egy csinos kis kastélyban. Aztán amint idáig jutott a gondolatmenetben, Gen megcsóválta a fejét. Az ötlettől – és a rohamosan hűlő levegőtől – kirázta a hideg.
Lassan megfordult, és a méretes bakancsaiban billegve-csattogva megindult az oromzatos házak közti sikátor felé. Néhány ablaktábla mögül kikukucskált egy-két merészebb ifjú hölgy – az öltözetéről bizonyára fiúnak hitték.
Éppen elérte a sikátor bejáratát, mikor meghallotta, hogy a tér túloldaláról egy nagyobb társaság közeledik. Hangosak és közönségesek voltak, és persze messziről bűzlöttek az alkoholtól. Égenjárók.
Úgy okoskodott, mivel pokoli részegek, bizonyára van pénzük. Vagy néhány órája még volt. Csak nem itták el az utolsó vasig! Legalább valami aprónak lapulnia kellett azokban a lobogó kabátszárnyakban.
A lány nadrágja szárába törölte izzadó tenyerét, belépett a gázlámpák reszkető fénykörébe, és nekiiramodott, hogy keresztben átszelje a kicsiny teret. Magában átkozta a macskaköveket, amikben folyton megakadt a bakancs bumfordi orra, és a gyomrát, ami hangosan és árulón korgott.
Elhatározta, oldalba kapja az egyik botladozó alakot, és miközben megpróbálnak talpra kecmeregni, a lehető legalaposabban átkutatja. Már igazán nem maradt veszítenivalója.
– Elment az eszed? – sziszegte egy hang a fülébe váratlanul. Gen a lába ujjától a feje búbjáig libabőrös lett tőle.
A semmiből felbukkanó árny vasmarokkal tartotta a karját, amíg a zajos kompánia – és velük a lány utolsó esélye a meleg vacsorára – elvonult mellettük.
– Eresszen el! Nem hallja? – A szorítás engedett.
– Ezek valami teherhajón szolgálhatnak.
– Hát aztán? – Gen megdörgölte a sajgó karját, és közben felsandított az idegenre. A fiú vagy két fejjel magasabbra nőtt nála. Az arca nagyrészt sötétben maradt, csupán annyi látszott, fekete tincsek keretezik. Hosszú, finom anyagból készült kabátja felkavaróan fűszeres illatot árasztott – messzi földek ígéretét hordozta.
– Nos, lássuk: többen voltak, részegek voltak és hosszú ideje most köthettek ki először. – A fiú mindegyik pontnál felmutatta egy ujját, mintha számolna. – Szerinted mihez kezdtek volna egy csitrivel, aki megpróbálja meglopni őket?
– Én nem…
– Hogyne. Biztosan félreértettem – horkant fel a fiú, és hátrált egy lépést. – Akkor erre nyilván nincs szükséged.
Gen tekintete rátapadt a bőrerszényre, amit önjelölt megmentője a tenyerén egyensúlyozott, pontosan a lány tágra nyílt szemei előtt.
Hónapokkal azelőtt, mikor az utcát választotta ahelyett, hogy fejet hajtott volna egy elrendezett házasság előtt, szentül megfogadta – Őfelsége, a királynő koronájára –, hogy nem fog koldulni és alamizsnát elfogadni. Most is erős akart lenni. Már nyitotta a száját, azzal a feltett szándékkal, hogy úrilányhoz nem méltó módon közölje a fiúval, hová teheti a pénzét. Aztán a gyomra ismét nagyot kordult, ő pedig összerándult a fájdalomtól.
– Ezzel nem leszel kisegítve – sóhajtotta a fiú, és eltette az erszényt. – Gyere, tudok egy helyet a kikötő mellett, ahol megvacsorázhatunk. Tisztességes vendéglőbe nem engednének be, amíg ilyen rongyokat viselsz.
– Nem megyek veled sehová. Azt se tudom, ki vagy.
– Az Acélgriffen szolgálok. A nevem Gilbert. – A fiú könnyedén meghajolt. A hóna alatt szorongatott bőrkötéses könyv előrecsúszott, és kis híján a macskaköveken landolt. Gilbert fürgén utánakapott, és újra a karja alá szorította.
– Az Acélgriffen? – Gen szája tátva maradt. A sötétben nem látta egészen jól, de meg mert volna esküdni rá, hogy a fiú önelégülten elmosolyodott.
– Bizony. És benned kit tisztelhetek?
– Geneviéve-nek hívnak. – Régóta nem használta a teljes keresztnevét. Az utcára ez túl elegáns volt, túl hivalkodó. – Vagyis Gen. Inkább csak Gen.
– Szóval, Geneviéve, csatlakoznál hozzám vacsorára ezen a kellemes estén? – Gilbert felajánlotta a karját, de Gen még tétovázott.
– Mit kérsz cserébe?
– Kicsivel több bizalmat. – A lány kételkedőn felvonta a szemöldökét, aztán újra végigmérte a fiatalembert. Jól öltözött, megfelelő modorú fiúnak tűnt, és talán tényleg szívességet tett neki, mikor megakadályozta, hogy ujjat húzzon azzal a csapatnyi égenjáróval. És mégiscsak a Griffen szolgált! Őfelsége hajóján!
Gen végül bólintott, és intett Gilbertnek, hogy mutassa az utat.

A városszéli fogadóban finom meleg várta őket. Gen rögtön odahúzódott a tűz mellé, amíg Gilbert rendelt maguknak. Úgy látszott, jól ismerik a fiút, mert a fogadós barátságosan meglapogatta a hátát üdvözlésül, figyelmesen felvette a rendelését, majd ugrasztott két tizenévesforma fiút, hogy cipeljenek egy asztalt a kandalló közelébe.
– Nem hölgynek való hely – szabadkozott Gilbert, mikor visszatért hozzá. – De jobbal jelen helyzetben nem szolgálhatok.
Genből majdnem kitört a nevetés, de végül visszafogta magát.
– Helyes. Hisz’ úgysem vagyok hölgy. – Ezt hallva Gilbert pillantása látványosan végigsiklott a lány törékeny alkatán, fehér porcelánbőrén. Gen lesütötte a szemét.
– Fiacskám! Hát nem ültök le? Ezért hozattam nektek asztal, hogy állva egyetek, mint a lovak?
Hirtelen a fogadós bukkant fel mellettük, egy kerek fatálcát, rajta néhány korsó sört egyensúlyozva a sarokban gubbasztó asztaltársaság számára.
A férfi alacsonyabb volt Gilbert-nél, de a vállai kétszer olyan szélesek, a karjain dagadó izmok pedig vastagabbak, mint Gen combja.
– Máris helyet foglalunk, Andre. Csak előbb kihámozom a hölgyet az álruhájából.
– Arra volna eszed! – hahotázott Andre, és a vállával játékosan meglökte Gilbert-t, aki erre feldöntötte a székét, és kis híján beesett az asztal alá.
A fogadós továbbcsörtetett, Gen pedig rosszalló fejcsóválással kibújt a viseltes kabátból, és lehúzta a fejéről a sapkát. Gilbert közben felegyenesedett, és egy pillanatra elkerekedett szemmel meredt Genre, ahogy a vállára omlott a dús, barna hajzuhatag, körbezárva a szív alakú arcot.
– Mi lesz, nem ülünk le?
– De, pe-persze. Hogyne. – Gilbert megkerülte az asztalt, kihúzta Gennek a székét, és miután a lány lehuppant rá, ő is elfoglalta a saját helyét.
Gen kezdte magát zavarban érezni – kezdeti bizalmatlansága és dacos gőgje elpárolgott. Ráébredt, milyen piszkos lehet, és ahogy végignézett a fényes faasztalokon, a tisztára súrolt, fehér köveken meg a sürgölődő szolgálólány ropogós kötényén, borzasztóan elszégyellte magát. Borús gondolatait végül az érkező vacsora oszlatta el, és amint a pirosra sült húst elétette a nagyhangú fogadósné, már csak fél füllel követte az eseményeket.
– Szép jó estét, Bertie! Melyik szél fújt ide?
– A kérdés inkább az, melyik visz tovább – mosolyodott el a fiú, és felpattant, hogy a férjéhez hasonlóan termetes asszonyság szoros ölelésbe zárhassa.
– Nocsak-nocsak, és ezúttal hölgytársasággal?
– Titkos küldetés. Szigorúan bizalmas – kacsintott rá Gilbert, mire az asszonyság visszakacsintott rá.
– Azt meghiszem. No, jó étvágyat! Aztán panaszt ne halljak! A legjobb falatokat sütöttem meg nektek.
– Kedves emberek – jegyezte meg Gen, miután a fogadósné magukra hagyta őket. Első mohóságában a csirkecomb felét eltüntette, és pihegve dőlt hátra egy kis pihenőért.
– Azok. És különösen kedvelik az apátlan-anyátlan árvákat. Úgyhogy ha van egy szívszorító történeted a számukra, heti kétszer-háromszor biztosan megetetnek.
– Kétlem, hogy megszánnának. Valószínűleg inkább ostobának tartanának.
– Ó, az ostobákat is szeretik! – ugratta Gilbert, mire Gen bosszúsan elfintorodott, és a figyelme újra a csirkéje felé fordult.

Ahogy múlt az este és fogyott a sör, a társaság a sarokban egyre hangosabb lett, Gen azonban nem sokat törődött velük. Jóllakottan hátradőlt a széken, és hol a tűzbe bámult, hol Gilbertet vizslatta.
Felfedezett egy halvány, fehér heget az arca jobb oldalán, ami a szája sarka és a füle között húzódott. Aztán észrevette, hogy a fiú ujjai tintától sötétlenek. Később megállapította, hogy képtelenül egyenes orra van. A szeme pedig inkább szürke, mint kék. Gyülekező viharfelhőkhöz hasonlatos.
Szerencsére Gilbert feszült figyelemmel hallgatta, mi folyik a sarokban, így nem vehette észre Gen szemérmetlen méregetését. A keze néha ökölbe szorult, majd váratlanul teljesen eltorzult az arca a dühtől. Gen attól tartott, Gilbert menten felpattan a székről, és pisztolyt ránt. Bár egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a fiú hord magánál olyasmit.
– Mi az? Mi a baj? – Gen előrehajolt az asztal fölött, és egy röpke pillanatra csillapítólag megérintette Gilbert összeszorított ujjait.
– Hallgasd, mit beszélnek! Ez felségárulás!
Közben az egyik hórihorgas férfi imbolyogva felállt, és az asztallapba kapaszkodva szónokolt tovább. Ahogy meghallotta a szavait, Gen elsápadt. Ez tényleg több volt, mint merészség.
– Igazuk van azoknak, akik azt mondják, a királynő országunk éke – mert pontosan az, és semmi több! – rikácsolta a részeges, és kinyilatkoztatását vad éljenzés követte. – Nem tud irányítani minket! Nem tud megvédeni minket! Fonterre királyának hatalmas automaton-serege van. És mink van nekünk? Repkedő teherhajóink. Meg egy királynőnk, aki Leroy bábja!
Ezen a ponton Gennek el kellett kapnia Gilbert csuklóját, mert a fiú olyan elánnal állt talpra, hogy Gen biztosra vette, egyedül és fegyvertelenül is nekiront az árulóknak.
– Elment az eszed? Többen vannak, és részegek – súgta Gen, felidézve Gilbert korábbi szavait.
– De ezt nem tűrhetem! – Közben a felbolydulás fokozódott. A szónok elindult a fogadó közepe felé, a társai pedig egymás után követték.
– Fonterre királyának fia a királynőnk unokahúgát akarja! És ha nem kapja meg, elveszi erővel. Először a nőt, aztán az országot. A királynő miért nem épít sereget? Hadihajókat? Bezárkózik majd a palotájába, és hagyja, hogy lemészároljanak minket!
– Azt mondják, szolgált neki egy automaton, de azt hét lakat alatt őrizte!
– Badarság! Ha lett volna egy, lehetett volna több is!
Ekkor érkezett Andre, két tagbaszakadt fiúval az oldalán – mindhárman puskát tartottak a kezükben, és a fogadós most korántsem tűnt barátságosnak. Keményen megvetette a lábát, és a szónokra célzott.
– Vagy eltakarodsz most rögtön, vagy a királynő nevében kilyuggatom azt a mocskos bőrödet, te akasztófavirág!
A férfi rekedten felnevetett, és közelebb lépet egyet.
– Elmegyek. De attól még igazam van. Meglátod, amikor a tieid fejét tűzik ki elsőként a kikötő bejáratára.
– Engem te ne fenyegess! – bődült el Andre, és már süvített is a golyó az áruló felé. Eltalálta a bal karját, mire a cimborái felrángatták a földről a sebesültet, és hanyatt-homlok menekülni kezdtek, egymást taposva a fogadó ajtajában.
Amint kiürült a hely, Gilbert talpra húzta Gent, és ráparancsolt, hogy öltözzön. Gen ez egyszer engedelmesen belebújt a kabátjába, és a fejébe húzta a sapkát.
Gilbert kissé szégyenkezve odalépett Andre elé.
– Köszönöm. Egyedül nem tudtam volna megvédeni a királynő és a kapitány becsületét.
– Ne köszönd, fiam. Ez a kötelességünk. Most igyekezz, és jelents a kapitányodnak. És vigyázz magadra! Lehet, hogy itt ólálkodnak a közelben. Nesze!
Andre Gilbert kezébe nyomott egy ódivatú kis pisztolyt. Gen ámulva nézte a csillogó fémcsövet. Vidéken sosem csöppent ilyesmikbe. Igazából vidéken sosem történt semmi. A legerőszakosabb dolog, amit valaha látott, az volt, hogy a szakácsnőjük lenyakazott egy csirkét.
Gilbert hálásan biccentett, aztán kézen fogta Gent, és maga után húzta. Úgy futottak a hűvös, csillagos éjszakában, mintha az életük múlna rajta. Gen folyton megbotlott a bakancsában, Gilbert-nek pedig folyton le kellett húznia a fejét, nehogy beverje egy-egy alacsonyan lógó cégérbe. Senki sem járt az utcán, így csak a saját lépteik visszhangját, és kapkodó lélegzetvételeik zaját hallották.
Gennek fogalma sem volt, mibe keveredett. De úgy döntött, az éhhalál helyett éppen megteszi.

Ez lenne tehát a Horgony és masni első fejezete - véleményeknek nagyon örülnék, illetve, ha szívesen jelentkeznél tesztolvasónak (várhatóan a jövő héten készül el a regény, azt követően tudnám elküldeni), még pezsgőt is bontanék :) A jelentkezést megejtheted akár itt a blogon, akár Facebookon, vagy Moly.hu-n, esetleg e-mailen.

Legyen szép napod!

V.

Megjegyzések