Két kávét és egy randit kérek!


– Mit adhatok? – kérdezte szégyenlős mosollyal a lány, és a füle mögé simította a kontyából kiszabaduló, szökevény loknit. A bátyám zavarában majdnem elesett a saját lábában.
– Ööö… Én nem… Semmit, köszönöm! – Fred odébb oldalgott, aztán megrázta a fejét, és intett nekünk, hogy keres egy asztalt. A lány Chrishez fordult, akit egy diszkrét, ám erőteljes mozdulattal oldalba vágtam, nehogy valami obszcént merészeljen válaszolni az előbbi kérdésre.
– Elvitelre kérek egy… – A pultra támaszkodva böngészte a falon lógó kínálatot, persze úgy, hogy a bicepsze előnyösen mutasson, és a teniszpóló ujja ízlésesen megfeszüljön rajta. Hiába. Én a szememet forgattam, a lány pedig észre sem vette. Nyálcsorgatás helyett előkészített egy papírpoharat meg egy filctollat, és közben az asztalok felé kalandozott a tekintete.
– Legyen egy zsírszegény latte. Nem akarok idő előtt pocakot növeszteni. – Chris kacsintott, aztán grátisz mellétette azt a mosolyt, amivel anyámat szokta levenni a lábáról.
– Megkérdezhetem a nevedet?
– Chris. Christopher Carter. C-h… – Szerencsétlen lány nem tudott mit kezdeni Chris feléje nyújtott kezével, mert ő csak a poharat szerette volna feliratozni. Zavartan felmutatta a tollat, mire Chris leeresztette a karját.
– Vagy úgy. Akkor később még találkozunk. – Miközben ruganyos léptekkel a pult végéhez sietett, Chris a legkevésbé sem úgy nézett ki, mint aki épp az imént égette le magát. Úgy vonult, mint egy diadalittas hadvezér.
– Szia, Emily! Ne törődj vele! Idióta. – Emily elnézően megvonta a vállát. Amióta idejártam kávézni, még sosem láttam őt kijönni a sodrából – márpedig elég gyakran megfordultam itt.
– A szokásos cappuccinót kéred?
– Aha, köszi. – Fizettem, és mentem tovább, mert rendszerint eddig tartott a beszélgetésünk, de Emily kivételesen utánam szólt.
– Nem haragszol, ha… Csak azt szeretném tudni… Szóval… – nagy levegőt vett – ő a barátod?
– Chris? Jézusom, dehogy!
– Nem, én rá gondoltam. – Az asztalunk felé fordult, ahol Fred elmélyülten tanulmányozta az irattáskájából elővarázsolt jegyzeteit, amíg meg nem érezte, hogy nézzük. Miután lebuktunk, szemöldökráncolva felém sandított, és viccesen megdorgált a tollával. Nem tetszett neki, hogy kerítőnőt játszom.
– Ja, Fredre gondolsz? Ő a bátyám. Ha jobban megnézed, egy kicsit hasonlítunk. Bár neki jobb gének jutottak – ő volt az első, úgyhogy pofátlanul lenyúlt mindent. – Emily udvariasan nevetett, majd szabadkozott a tolakodása miatt. Mire megnyugtattam, hogy nem történt semmi, már el is készült a cappuccinóm, amit menetközben elmartam a helyes baristától, és pont akkor huppantam le vele az asztalhoz, mikor Chris belekortyolt a lattéjába.
– Ez egy szar – jelentette ki fennhangon, és látványosan félretolta a papírpoharat.
– Ki mondta, hogy szénhidrátcsökkentettet kérj?
– Attól még nem kéne szarnak lennie. A csávó direkt elcseszte. Szúrta a szemét, hogy jobban nézek ki nála. – Freddel egyszerre sóhajtottunk fel. Általában ilyenkor szoktuk feltenni a kérdést, szegény édesanyja vajon hogyan préselte ki magából a gyerek mellett még annak a mérhetetlenül nagy egóját is?
– Inkább megkóstolom a tiédet! – Mire észbe kaptam, Chris már le is nyúlta a csészémet, és nagyot húzott belőle.
– Vidd a manikűrözött mancsodat a kávémtól!
– Pszt, jobb szeretem, ha azt gondolják, ez a természet adta formája.
– Fejezzétek be! – szólt ránk Fred, miközben előkotorta a táskájából a szemüveget, amit csak olvasáshoz használt.
– Te meg húzd ki az orrod a lapok közül!
– Tina, a vizsgák…
– A nyakadon vannak, tudom. De nem ezen a tíz percen fog múlni. Épp el akartam mesélni, hogy kérdezett rólad.
– Ki?
– A királynő. Jaj, Fred! Emily, ki más?
Fred enyhén elpirult, mire Chris prüszkölve felröhögött. Galacsinná gyűrtem egy szalvétát, és fejbe dobtam vele Christ, amiért folyton csak ront a helyzeten.
– Fred, mondj egy jó okot, miért barátkozunk ezzel az önelégült pofával?
– Azért, mert senki más nem viseli el. – Ezt hallva Chris színpadiasan a szívére szorította a kezét.
– Gyerekek, ez fájt. De hogy lássátok, kivel van dolgotok, ennek ellenére felajánlom, hogyha szobára vinnéd a kiscsajt, kölcsönadom a lakásom. Sőt, a bakelitgyűjteményem is rendelkezésedre áll. Nem volt még nő, aki el ne alélt volna a jazz lemezektől. Hozzá mondjuk… Azt hiszem, Chet Bakert ajánlanám. A trombita menő. Szerintetek késő volna elkezdeni trombitálni tanulni?
Lopva végigmértem Emilyt, de távolról sem tűnt olyan buta libának, amilyeneket Chris haza szokott cipelni. Leginkább úgy nézett ki, mint egy bájos, törékeny őzike – fekete pólóban és zöld kötényben.
– Most mit csóválod a fejed? Haver, ha neked nem kell, akkor szólj, én hazavinném… – Ezen a ponton Fred egy szigorú pillantással belefojtotta a szót Chrisbe, aztán visszatért a precízen sorba rendezett és felcímkézett papírkötegekhez, amikkel már a fél asztalt beborította.
– Róla érdeklődött, nem rólad. Emészd meg, hogy nem mindenki téged akar!
– Ez súlyos tévedés. Mindenki engem akar, csak vannak, akik még nem tudnak róla.
A bátyám sóhajtva felállt az asztaltól, feltűrte a pulóvere ujját, megigazította a szemüveget az orrán, aztán odasétált a pulthoz, és beállt a sorba a nemrég érkezett, elcsigázott turisták mögé.
– Most mit csinál?
– Gondolom, mégis iszik egy kávét.
Fred sorra került, de nem úgy tűnt, mintha a rendelését adná le. Kissé előrehajolt, hogy csak Emily hallhassa, amit mond, közben ügyetlenül levert néhány pohártetőt. Emily eleinte csendben hallgatta, aztán mosolyogva megrázta a fejét.
– A francba, máris lekoptatja!
– Dehogy! Csak figyelj!
Emily előhúzott a nadrágja zsebéből egy ezeréves, nyomógombos telefont, és szégyenkezve odanyújtotta Frednek, aki közben a lány tenyerébe csúsztatta a saját mobilját.
– Telefonszámot cserélnek! – Chrisszel elégedetten lepacsiztunk, és néztük, ahogy Fred türelmesen igyekszik megtanítani Emilynek az érintőképernyős telefon használatát. Miután beírták a számukat egymás telefonjába, a bátyám visszaindult az asztalunkhoz, mert közben a háta mögött felgyűlt a kávéra várók sora.
Amíg Fred leült, én Emilyt figyeltem – úgy nézett ki, mint egy musical hősnő, aki rögtön felkapja a sarokban heverő felmosót, és táncra perdül vele.
– Ez meg mi volt, haver?
– Kértem egy randit. – Fred újra maga elé húzta a papírjait, és próbálta adni a lazát.
– Tényleg? Pedig az nem volt az itallapon, alaposan megnéztem.
– Ez a személyre szabott ajánlat volt.
– Biztos az okostojások jönnek be neki. Százból egy – mázlid volt. Majd ha megtanulok trombitálni, esélyed se lesz ellenem.
Fred szórakozottan somolygott, és közben Emilyt figyelte, ahogyan egy nevet kanyarít a következő pohárra. Megállapítottam, hogy ezek ketten tökéletesek lesznek együtt, mint egy megkomponált latte macchiato: mint a tejhab és a foltja.

Megjegyzések