Viszlát Sohaországban!



Viszlát Sohaországban!

A nyálas, szivárványos nyalóka nagyot koppant Péter bokáján, aztán lebucskázott egy tündérre, és mielőtt földet ért volna, összemaszatolta a nyuszi fülét.
– Láttad ezt?
– Láttam. – Dean finoman megmarkolta a karomat, mintha attól tartana, hogy menten nekirontok a tapsikoló szörnyetegnek, amelyik megszentségtelenítette az én Péteremet. Pedig ez nyilvánvaló képtelenség volt – a tapsikoló szörnyeteg éppen az apja karjában ficánkolt, aki biztos nem vette volna jó néven, ha nekiugrok.
Dean elnéző mosollyal csóválta a fejét, aztán dúdolni kezdte a kedvenc dalomat. Tudta jól, mennyire idegesít, hogy nem ismeri a szöveget, ezért be fogok szállni, és rögtön elfelejtem az előbbi incidenst.
– …for you I’d bleed myself dry…* – dudorásztam, mire Dean felvonta a szemöldökét.
– Nem gondolod, hogy ez egy kicsit morbid?
– Szerintem az a morbid, hogy neked nincs kedvenc dalod. És hogy folyton nyakkendőt hordasz. – Odasandítottam a sötétkék, szorosra húzott nyakkendőre, ami elegánsan simult az ingére.
Nagyot sóhajtott, aztán egy könnyed mozdulattal meglazította a csomót.
– Most örülsz?
– Elmondhatatlanul boldog vagyok!
Lábujjhegyre álltam, átbújtattam a fején a nyakkendőt, és végül a kezébe nyomtam. Morcosan a zsebébe gyömöszölte a „felszabadítása jelképét”, és félreállt, hogy a vétkes szörnyike és a túlzottan engedékeny apuka kiférjenek mellette a kiskapun.
Amint utóbbiak hallótávolságon kívül értek, az ujjaim közé csippentettem a megcsócsált nyalókát, és beletekertem egy zsepibe, mert Péter mellett nem volt szemetes.
– Javasolni kéne a városvezetésnek, hogy ne engedjék be ide a kölyköket!
– Mi is itt játszottunk gyerekkorunkban.
– Igen, de én hányszor dobáltam őket ilyen izékkel? – A választ követelve meglengettem a bűnjelet Dean orra előtt.
– Egyszer sem, mert utáltad az édességet.
– Hihetetlen, hogy emlékszel erre!
– Persze, hogy emlékszem. Életem legszebb évei voltak – mindig nekem adtad a csokidat.
– Azért most sem panaszkodhatsz. Menő építész leszel, és annyi csokit vehetsz magadnak, hogy a végén nem fogsz beleférni a puccos ingeidbe.
Dean krákogott, zavartan megdörgölte a tarkóját, és átballagott a szobor másik oldalára, mintha nem látta volna épp elégszer. Úgy tűnt, valamibe nagyon beletenyereltem.
– Dean…?
– Te elmentél volna Sohaországba?
– Tessék?
– Ha választanod kellett volna London és Sohaország között. Te elmentél volna? Vagy itt maradsz?
– Elmentem volna. Azután meg hazajöttem volna. Pont, mint Wendy. – Dean előlépett a rejtekhelyéről, és biccentett, mintha helyesen válaszoltam volna egy vetélkedőben.
– Van kedvenc dalom – jelentette ki rövid hallgatás után.
– Ma nagyon fura vagy, ugye tudod?
– Akarod hallani?
– Naná! – Megölelt, pedig Dean sohasem volt az az ölelkezős fajta, és közben énekelni kezdett.
– And it’s you I hear, so loud and so clear/ I sing it loud and clear./And I’ll always be waiting for you.**
Ez a dal ugyanazon az albumon szerepelt, mint az én kedvencem, de fogalmam sem volt róla, hogy Dean egyáltalán ismeri.
Nem eresztett el akkor sem, mikor végére ért, és végre rájöttem, hogy ez nem csak egy vasárnap délelőtt, amikor velem akart lógni a parkban. Elhúzódtam, és megdörgöltem a szemem. Szúrták a könnyek.
– Jobbra a második csillag, aztán tovább reggelig…
– Viszlát Sohaországban! – válaszolta, és homlokon puszilt, majd zsebre dugott kézzel kilépett a kapun, és elindult az ösvényen. A hirtelen támadt szél búcsúzóul meglengette a zsebéből kikandikáló kék nyakkendőt, én pedig nekidőltem a szobornak, és felnéztem Péterre.
– Látod? Ő sem akar felnőni.

* Coldplay - Yellow (Parachutes c. album)
** Coldplay - Shiver (Parachutes c. album)

Megjegyzések